Olyan ez a Ocean's-dolog, amilyen csak a nagy kaszinólegendákban, a nagy nyerések mítoszaiban van: harmadszor is megtenni a fekete 13-ast és harmadszor is nyerni! Ilyen az életben nincs. (És mégis van, ugye...)
Aki mer, az nyer. Steven Soderbergh (aki talán a leginnovatívabb amerikai rendezőnek tekinthető manapság a mainstream mezőnyben) persze nem kockáztatott semmit, amikor harmadszor is belevágott Danny Ocean és társaságának történetébe; egy profi sosem kockáztat, egyszerűen tudja, hogy nyerni fog. A baleknak izzad a keze, a szíve 200-al kalapál, végtagjai akaratlanul rángatóznak, amikor harmadjára odatolja a zsetonokból álló tornyocskát a megfelelő négyzetre, a profi hűvös fejjel felméri a helyzetet, és határozott mozdulattal dönt. Jelen esetben szól a producernek (Jerry Weintraubnak): Indulás. Persze, lehet hogy éppen Weintraub szólt Soderberghnek, tökmindegy, a lényegen nem változtat.
A lényeg pediglen konkrétan: az Ocean's Thirteen tökéletesen ugyanazt a nívót képviseli, mint a megelőző két rész, sőt nyugodt szívvel hozzávehetjük ezekhez a Sinatra-Martin-Davis-féle alapverziót is; minden koordinátarendszerben mestermunka. Persze, ne gondoljunk arra, hogy most valami forradalmi, meg mittudomén milyen korszakalkotó mestermű készült el, egész egyszerűen arról van szó, hogy az amerikai szórakoztatóipar, a tömegtermelés sajátosságaiból fakadó selejtgyártás mellett néha csúcstermékeket is előállít. Weintraub igazi hollywoodi nagyvad, tudja mitől hal be a néző, meg tudja azt is, ilyen nevekkel/ilyen tehetséges emberekkel egész egyszerűen nem lehet hibázni. Soderbeghnek erős stílusérzéke van, tán erősebb, mint Tarantinónak, ráadásul nála épebb eszű is. Rendezőnek se utolsó (Oscar-díjak), virtuóz történetmesélő, emellett komoly operatőr is. Illusztrálni is tudja, amit mesél/amit keze alá ad az eredeti Rat Pack-verziót jegyző Johnson/Russel által felügyelt, de a vegasi miliőt hasonlóképp jól ismerő Koppelman/Levien forgatókönyvíró páros.
George Clooney (Danny Ocean) a Good Night and Good Luck című, rendkívül fontos médiatörténeti dolgozat óta tőlem azt csinál amit akar, én feltétel nélkül elfogadom. Vállalom az elfogultságot, ráadásul úgy, hogy általában hányok az ilyen őszülő halántékú, sima beszédű bájgúnároktól, de George Clooney más. Őt tartom manapság az egyetlen olyan hollywoodi férfisztárnak, aki a régi nagyok nyomába ér sármban, kisugárzásban, ráadásul színésznek sem rossz és agyban is rendben van. Mint Robert Redford, kb. Persze, nincs vége itt a sornak.
Brad Pitt. Neki se vagyok nagy rajongója, persze, igen, a Harcosok klubja az rendben van, de ő is inkább él a mosolyából/feszes fenekéből/magánéletének kiteregetéséből, mint színészetéből. Rusty szerepe azonban jól áll neki, kifejezetten édesek a Clooney-val elővezetett kettőseik, lásd.: pl. az Oprah Winfrey-motívum. Matt Damont bírom most is, mint ahogy máskor is, jó energiái vannak. Tán a szépfiú-pakkba sorolható még Andy Garcia is, aki nagy (ön)iróniával alakítja ismét Terry Benedictet, a nagyon veszélyes maffiózót. Al Pacino már nem szépfiú, viszont gesztenyeszín hajjal rettentően vicces, a gonosz Willie Bank szerepét magabiztosan hozza. Julia kiesett (vagy szülés, vagy túlkalkulált gázsiigény miatt), így jócsaj nincs, vagyis. Ellen Barkin jó nő, kb. mint Stifler mamája. Értik, ugye.
Szóval sok jó pasi, szellemes, időben oda-visszaugrálós sztori, persze, hogy megint rettentően rafinált betörősdi, báj, kecs, kellem. Habkönnyű szórakozás, fesztelen, nagystílű, elegáns termék. Elbájol, elvarázsol, kiszolgál és szórakoztat, miképpen a főszereplőként eddig még nem említett Las Vegas is. Minden a néző szórakoztatására van, minden kifogástalanul működik. A néző elégedett mosollyal távozik, meg sem fordul a fejében, hogy kidobott pénz volt, amit erre a két órára költött. A fekete 13-as megint nyert.
