Akkor lépett tévútra az európai művészet, amikor megváltoztatta az ábrázolás nézőpontját. Nem felülről, egy felismert és birtokolt igazság jegyében tekintett a világra, nem az igazságot fürkésző természetes szemmagasság irányította a látását, hanem alulról nézett környezetére, azaz átadta a jelenségek megítélésének jogát és lehetőségét a lakájnak. A lakáj nagy felismerése pedig az, hogy ugyanolyan, mint az ura, mert mindketten ugyanúgy végzik szükségleteiket. Egon Friedell osztrák kultúrtörténész ezt a pillanatot Beaumarchais vígjátékától, a Figaro házasságától eredezteti. A nézőnek pedig ez a gondolat akkor jut eszébe, amikor a számára oly kedves Jirí Menzel régen várt új filmjét látja a vásznon.
Az Őfelsége pincére voltam 1982-ben jelent meg nyomtatásban, s a szerző, Bohumil Hrabal hagyományos műfaji értelemben ezt tartotta "első regényének". Az alaptörténet időkerete Csehszlovákia megalakulásától a náci megszállásig, majd a kommunista hatalomátvételtől a hatvanas évek elejéig tart. A főszereplő, Jan Díte tizennégy évi börtönbüntetéséből amnesztiával, a hatalom kegyéből tizenhárom és háromnegyed esztendő után szabadul. Azonnal ki is telepítik a német-cseh határvidékre, ahol útkarbantartó munkásként még válogathat is, melyik elűzött német romos házába költözzön. A magány, a természet közelsége, a fizikai munka, a sorstárs franciairodalom-professzor, illetve egy különös, szép fiatal lány társasága arra indítja Jan Dítét, hogy végtelenül áradó monológokban számot vessen életével, a sorsfordító történelmi időkkel. Ahogy azt egy pincér látta és átélte...
Jan Díte már siheder korában fölismeri, hogy az ember cselekedeteinek legfőbb motivációja a pénz, s a sok pénznél is van több pénz. Elhatározza, hogy milliomos lesz. Virsliárusként kezdi egy vasútállomás peronján, majd pikolófiú lesz egy sörözőben. Itt veri bele főnöke a pincérek ars poeticáját: semmit sem látsz és semmit sem hallasz, hogy mindent láss és mindent hallj. Ez a dodonai hitvallás, ez a kívülálló asszimiláció lesz a főhős életének vezérlő elve. No meg a pénz és a nők. Egyre feljebb jut a szakmai ranglétrán. Prága leghíresebb szállodájának éttermében dolgozik, s itt tünteti ki őt az abesszin király. A német megszállás idején a rossz oldalra kerül, ám a nácibarát tornatanárnő, Liza férjeként, a zsidóktól elkobzott vagyonból megvalósítja álmát, szállodatulajdonos lesz. Ebből az álomból ébresztik föl a kommunisták 1948-ban.
Jirí Menzel és Bohumil Hrabal együttműködése két remekművel, ha visszafogottan fogalmazunk, akkor két jelentős élményt nyújtó alkotással ajándékozott meg bennünket. A Szigorúan ellenőrzött vonatok összefogott történetű, feszes szerkezetű fekete-fehér képkockái közül mindig emlékezni fogunk a stemplizési jelenetre, a Sörgyári capriccio gyönyörű színvilága pedig az elégikus hangulatot az életszeretettel együtt hirdette. Hrabal tíz éve halt meg, Menzel körülbelül egy évtizede nem rendezett játékfilmet. Valószínűleg nem csupán véletlen egybeesésről van szó. Az Őfelsége pincére voltam, melynek forgatókönyvét Hrabal-motívumok alapján a rendező írta, komoly csalódás. Csak kivételes esetekben rögzít Jaromír Sofr kamerája olyan képeket, amelyek a régi, emlékezetes felvételek visszfényei. Dramaturgiai szempontból rendkívül zavaró, hogy a visszaemlékezést elindító történetszál motiválatlan, a legjobb indulattal sem tudjuk, miről van szó. A felidézett történelmi panoráma, áttekintés ezerszer látott közhelygyűjtemény, benne azokkal a közép-európai históriáról szóló sablonokkal, amelyekről azt hittük, hogy magunk mögött tudjuk már. De az is lehet, hogy így látja a világot a kisember, a lakáj, a pincér. Ám ami a múlt század hatvanas-hetvenes éveiben újszerűnek hatott, az napjainkban kevés. Menzeltől mindenképpen.
