Michael Bay olyan filmet forgatott, mintha ő lenne az új, amerikai Guy Ritchie. Véres feketekomédiájának kisstílű gengszterei mintha Madonna exférjének valamelyik filmjéből léptek volna elő – és akkor még nem beszéltünk a néhol szinte groteszkbe hajló humorról, a durva erőszakról és akcióról és a társadalomkritikáról. És mindehhez az egész a valóság talaján áll, hiszen megtörtént eseményen alapszik – ez bizony így elég ütős egy darab lett.

Az egyre gagyibb Transformers-filmekkel a nevét elvesztő akciókirály Michael Bay tehát számára új vizekre evezett – és a néző legnagyobb megdöbbenésére és örömére ez jól áll neki. És a színészeinek is: Mark Wahlberg és főleg Dwayne "The Rock" Johnson ritka szépet alakítanak enyhén izomagy, testépítő karaktereik bőrében. Egyszerűen lubickolnak a szerepben, mindkettejük tökéletesen felépített figura, háromdimenziós – és itt nem csak a kigyúrt test dimenzióira kell gondolni. Hol egyikük, hol másikuk (hol harmadik társuk, hol áldozatuk stb.) szemszögéből követjük az eseményeket, és mivel narrálják is közben a sztorit, olyan közel kerülnek hozzánk, hogy belelátunk a fejükbe. És ez kellemetlen. Nem csak azért, mert eléggé buták – ezen még tudnánk nevetni. De többszörös gyilkosok is.

Pedig az egész csak egy "egyszerű" emberrablásnak indul… 1995-ben történt, hogy egy személyi tréner néhány társával együtt úgy kívánt belépni abba az igazi amerikai világba, amibe mindig is vágyott, hogy elrabolja egy gazdag ügyfelét, és elveszi az összes pénzét. Az akció persze nem pont úgy sikerült mint tervezték – és az egyre véresebbre és nagyobb szabásúra eszkalálódó eseménysorozat végül néhány magyar honfitársunk életét követelte.

A tökéletes zenei aláfestéssel elkészített mozi ezt a történetet mutatja be, végig feszült ritmusban, meglehetősen erős humorral, akcióval, jellem- és korrajzzal, társadalomkritikával, és még rengeteg izgalmas dologgal megfűszerezve.

Mégis feszengünk egy kicsit a moziszékben.

Szerintem azért, mert ez a film egy kicsit otromba.

Nem azért, mert a tragikusba forduló események túlélői, az áldozatok hozzátartozói még ma is élnek, és igencsak fájhat nekik, hogy milliók röhögnek a Pain & Gainen a moziban. Hanem stílusában is erős nyomot hagy az otrombaság.

Amikor vicces, nagyon vicces, amikor izgalmas, nagyon izgalmas, amikor borzasztó, akkor nagyon borzasztó – mindezt a jó ízlés határain túl. Ugyanúgy átéreznénk az érzelmeket, ha kevésbé nagy kanállal tömnénk belénk őket – ennél egyszerűbben finomabban is lehet hangszerelni egy jó filmet.

Persze, lehet, hogy ezzel a harsánysággal is fricskát akar adni Bay – és végülis ez a túlzott intenzitás még bele is fér a képbe a testépítés, a reklámokkal sulykolt amerikai álom, a mesterségesen felkeltett igények közé..

De még ennél is szubjektívebb problémám is van a filmmel: hogy a mondanivalója véleményem szerint félrecsúszik. Nem ott csiklandozza meg pohos, elembertelenedett civilizációnkat, ahol kéne.

A film szerint ugyanis főhőseink legnagyobb bűne, hogy hülyék. Vagy legalább is ez a legnagyobb baj velük.

De nem, ez nem így van. Egyrészt nem olyan vészesen hülyék – szerintem mindannyian ismerünk sötétebb embereket. Másrészt viszont a baj természetesen nem egyes – bűnöző vagy nem bűnöző – emberek IQ-jával van. Hanem azzal, hogy a világ az olyan embereket, akik nem tudnak ügyesen, ésszel ellenállni neki, simán a bűnözés útjára lök.

Nem az a baj ezekkel az alsó kategóriás, wannabe rosszfiúkkal, hogy hülyén csinálták ezt az egész gengszteresdit. Miért, ha okosan csinálják, akkor minden rendben van? Akkor elismerően csettintünk egy róluk készült filmet látva? És irigyelni fogjuk őket? Esetleg az ilyen filmek alapján tervezünk mi is emberrablást?

Hát igen, itt kezdődne a probléma – de erről, ha szól is a film, az nagyon mélyen van a figyelmet a harsányságával elvonó felszín alatt.

Meggyőződésem, hogy nem a reális eseményeket látjuk. Ez egy vígjátékrendező szemüvegén keresztül nézve látszódhat csak így. Mert ilyen tett(eket) az ember nem csak úgy végrehajt, akármennyire is gyagya ahhoz, hogy végiggondolja a következményeket. Erre szocializálódni kell. Ehhez az kell, hogy jóban legyen az erőszakkal, hogy a fizikai agressziót az élet teljesen normális, szerves részének tartsa, a problémák megoldásának egy éppen olyan útjának, mint bármelyik másik alternatívát.

És hiába próbálja a film úgy beállítani, hogy az első esetük volt a főszereplőknek, azért is voltak ilyen buták hozzá – azért ehhez nem lehetett elég a filmekből felszedett "tudás". Szóval nem, itt nem szerencsétlen átlagemberekről van szó, akiket a butaságuk a bűn útjára csábított: inkább bűnözőkről, akik a bíróságon az alacsony IQ-jukkal védekeztek, mivel semmi más enyhítő körülmény nem volt szörnyű és kegyetlen tetteikre.

Ez lehetett a valóságban.

A film egészen másról szól. És talán szőrszálhasogatás, hogy felrovom neki, hogy ezzel elferdíti, vagy talán pontosabb megfogalmazás, hogy elfedi a valóság véresen komoly arcát. De ettől még egy sötéten szórakoztató, profi alkotás, ami ugyan harsány egy kicsit, és talán nem a legfontosabb dolgot mondja el egy, a valóságban is megtörtént bűntényről, de azért érdemes megnézni.

Értékelés: 8/10