A Nemzeti Színházban Heinrich von Kleistnek, a német romantika egyik legnagyobb alakjának Pentheszileia című drámáját Tandori Dezső fordításában Zsótér Sándor állította színpadra - magyarországi bemutatóként. A német romantika kedvelte a görög mitológiát; ez a romantika és ez a görögség azonban nem az, amit a sztereotípiák alapján várni lehet. A görögség nem a harmóniát, hanem a világ kiismerhetetlenségét, a romantika pedig nem a szép érzéseket, hanem az érzések zűrzavarát és az ebben a káoszban bolyongó ember elveszettség jelenti.
A Pentheszileia egy Homérosznál nem szereplő mítoszból merít: a trójai csatába mindkét fél ellen harcolva megérkezik az amazonok serege. Királynőjük a csatában látja meg először Akhilleuszt, akibe azonnal beleszeret. Az érzés kölcsönös. De a két hadvezér esetében a szerelem és győzelem csak egyszerre képzelhető el; ám szerethetnek egyszerre, de győzni csak az egyik győzhet. Akhilleusz leesik a kocsijáról, aztán nyerni látszik, majd megint fordul a kocka. A helyzet háborúban és szerelemben állandóan változik. Aztán Akhilleusz úgy tesz, mintha győzött volna az amazon királynő, bár ő maga áll nyerésre. Ezen Pentheszileia úgy megsértődik, hogy halálosan komolyan veszi az Akhilleusz által ajánlott párbajt, jóllehet a férfi meg akarja adni magát. És nem csupán megöli ellenfelét és szerelmét, de a halál méltóságát is elveszi tőle: a darabokra szaggatott, meggyalázott holttest fölött döbben rá Pentheszileia, mit tett. S bár a szerelemben és a háborúban minden megengedhető, ez már túl van mindkettőn. Túl az életen. Nem marad más az amazonkirálynőnek, hogy - miként szerelmesét - magát is megölje.
A színpadkép tökéletesen visszaadja a világ megosztottságát. Ambrus Mária díszlete két egymás fölé rakott óriási csatajelenet lovasokkal, antik ruhába öltözött katonákkal, elsöprő rohammal. Ám a két egymás fölé rakott panorámakép fordítottja egymásnak: az egyikhez felfelé kell nézni, a másik csak a földre helyezett tükörben látható. Egymásban tükröződő világok - melyik az igazi? Esetleg a középen álló kabátos nők vagy a katonaruhás férfiak Benedek Mari hétköznapi jelmezeiben? Ott állnak két világ határán, s csak az istenek kifürkészhetetlen szándékán múlik, a boldogság vagy a boldogtalanság birodalmába lépnek be.
Hiába Az eltört korsó vagy a Homburg hercegének sikere, Kleist nem tartozik a legnépszerűbb színpadi szerzők közé. S ez a Pentheszileia-bemutató sem teszi azzá. Zsótér a stúdiószínház lehetőségeit kihasználva ugyanolyan fontossá teszi rendezésében a színészi jelenlétet, mint a szöveget. Tóth Orsi (Pentheszileia) inkább a jelenlét erejével, László Zsolt (Akhilleusz) inkább a hagyományosabb színészi eszköztárral él, és kettősük jól egészíti ki egymást. Söptei Andrea Prothoe szerepében kiváló. Az előadásnak van bátorsága a romantikus iróniát is megjeleníteni: az álságos hadijelentések vagy a hűvösen ésszerű Odüsszeusz ajkának rángása ugyanazt mutatják alulról, mint az antikvitástól kölcsönvett pátosz felülről: az ember helyét a világban.
A Pentheszileia név gyökere a penthoszban van (jelentése gyász, fájdalom). Nem nyerhet itt senki, sem az amazonok, sem a görögök.
