Míg Superman a képregények oldalain megannyi elképesztően elrugaszkodott sci-fi-kaland hőse, addig a vásznon és a képernyőkön feltűnő köpenyes igazságosztó inkább a prózai, hétköznapokat megbolygató bűnök földhözragadt szituációiban mentette a menthetőt. Zack Snyder azonban Az acélemberrel mindennek búcsút int.

A western-alapállást megcsiklandozó, screwball komédiák romantikusan lirizált bolondériájával és katasztrófafilmes modulok megidézésével is eljátszó első Superman-film a mai napig igazán szórakoztató. Nem hiába olvassák Richard Donner 1978-as receptjét újra és újra olyan mozgásképtelen filmek, mint a Zöld lámpás és a Thor, vagy akár a jócskán jobbnak mondható Bosszúállók és a Csodálatos Pókember. Azonban míg Superman a képregények oldalain megannyi elképesztően elrugaszkodott sci-fi-kaland hőse, addig a vásznon és a képernyőkön feltűnő köpenyes igazságosztó inkább a prózai, hétköznapokat megbolygató bűnök földhözragadt szituációiban mentette a menthetőt (persze a Krypton bolygó legendáriuma a Lois és Clark, valamint a Smallville sorozatokban is szerepet kapott, ugyancsak népmesei jelleggel). Zack Snyder azonban Az acélemberrel mindennek búcsút int.

A kifejezetten agyonrészletezett prológusban ugyanis a Krypton végnapjainak lehet szemtanúja a néző – már ha bírja a szeme a J. J. Abramstől szemérmetlenül lenyúlt crash zoom-őrületet, és a svenkeléstől instant homályosodó háttereket. Superman apja, Jor-El (Russel Crowe baromira unja) ebben a felütésben plántálja újszülött fia testébe a bolygó "emlékeit". Ezt próbálja meg visszaszerezni a Kryptonról deportált fasisztoid háborús bűnös, Zod tábornok (Michael Shannon). Míg Bryan Singer Superman visszatérje Donner filmjének vizualitását és karakterbeli jellegzetességeit próbálta meg bekebelezni, addig Snyder annak alapszituációját áldozza fel a mindenható reboot-fixáció oltárán. Superman (Henry Cavill) tehát egy olyan ismerős választás elé kerül, mely alapvetően nem is választás. Kal-El morális dilemmája – a Földet menti meg, vagy a Kryptont teremti újra – valahol ugyan ott lapul a filmben, de kimenetele nem hogy a nézőt, a film készítőit sem érdekli.

Snyder pedig a maga technokrata ösztönállat módján, a Watchmen és a nézhetetlen Sucker Punch lélekszegény, érzelmektől megszabadított felszínes eszképizmusának nyomdokain haladva ábrázolja a Földért folyó harcot. Míg Singer produkciójában a nézőt fel kellett ébreszteni egy-egy ritka akciójelenet előtt, addig Snyder olyannyira pörgeti a fárasztó, csúcspontokat egymásra halmozó barokkos CGI-darálást, hogy a nézőt akkor kell felrázni, ha épp nem dől össze egy-két felhőkarcoló. Az acélember túlhúzott akció-dramaturgiája azonban nem a képregényfilmek tradícióit követi. Sokkal inkább a Transformers-filmek destruktív izomszagát idézi meg. Snyder becsületére legyen mondva, a Superman-képregények kontinenseken átívelő mano-a-mano küzdelmeit sikeresen idézik meg ezek a remegve, elmismásolva fényképezett jelenetek. Azonban, talán némi történet, gondolat, hangulat, és esetleg a karakterek közti dinamika sem ártana – gondolta a szemén keresztül elvérző néző.

Snyder esetlen rendezése azonban nem egyedül tette tönkre Christopher Nolan és David S. Goyer történetét. Az önmagát látványosan komolyan vevő Sötét Lovag-trilógia teremtői ugyanis az újragondolt Superman esetében félreolvasták a saját receptjüket. Adott ugyan egy meglepően introvertált, saját identitásán homlokráncolva morfondírozó Kal-El, de a karakter ellentmondásosságát alapvetően meghatározó származás-problémát Goyer elkeveri némi botladozó patriotizmussal, ami csillagos-sávos keretbe erőszakolja a Superman-történetek egyik legkiemelkedőbb motívumát. Superman ugyanis mindenkié. Képességeinek köszönhetően bármit megtehetne, mégis a Föld, az emberiség megmentését választja keresztjéül. Az acélemberben e jellegzetesség kifejezetten az amerikai nép 9/11 utáni poszt-traumatikus megváltásának forrásává redukálódik.

Goyer és Nolan érti, hogy Superman karakterének kezdeti ambivalenciája magányosságában rejlik. Abban, hogy ha használja képességeit, őrültnek bélyegzik, ha viszont nem használja őket, olyan tragédia történik, amely a lelkén száradhat. Így veszti el – a Kevin Costner által remekül megformált – nevelőapját is. A probléma csupán az, hogy a magányosság motívuma a film flashback-darabos expozíciójában kap szerepet, és a töméntelen mennyiségű akció-szekvencia, valamint az égbekiáltóan hiteltelen szerelmi szál – Amy Adams nem tudja, hogy mit keres itt – idővel felejthetővé tompítja.

Ennek a renovált, realistább Superman-felfogásnak van azonban még egy nagy kerékkötője. Egész egyszerűen az, hogy ami a Sötét Lovagnak jól állt, az nem áll jól – nem állhat jól – az Acélembernek. Míg Bruce Wayne egy mezei halandó, addig Kal-El egy – nézzünk szembe a tényekkel – űrlény. Superman az emberi fantázia és vágyképzés szabadon szárnyaló csúcsa. Fiataloknak szóló zsírmentes sci-fi fantasztikumba szülte Jerry Siegel és Joe Shuster. A Nolan és Goyer által kreált, fájdalmasan humortalan, öniróniától mentes megközelítés viszont Superman történeteinek alapvetően kedélyes kalandosságát morózus sületlenségekké redukálja. Az acélember arra biztosan jó, amire tervezték – és az nem a karakter mélységének bemutatása. Felszínes legeltetése a szemnek, a kikapcsolt agy tápláléka, egy trend rutinszerű meglovagolása. Természetesen már készül a folytatása, mely talán a felfrissített premisszából kifolyólag – Clark a Daily Planet újságírója lesz – nem akar majd többnek látszani annál, ami.