James Gray jól bevált színészeihez és témájához fordul ismét. A bűn állomásai után újra a család, a bűn és bűnhődés kerül a középpontba, a helyszín megint New York alvilága, hősei pedig ismét rendőrök és alvilági figurák. Filmje mégsem gengszterfilm, sokkal inkább zsarufilm. Ha van egyáltalán különbség.
A történet nem éppen bonyolult, adott egy ember, aki nem tud kilépni a családi szorításból. Külön utakon jár és ahelyett, hogy zsaru lenne, mint apja vagy testvére, inkább a jó zenéket, az izgalmas nőket és a bizsergető éjszakai életet választja. Bobby örömmel lesz egy felfutóban lévő night-club vezetője, amibe persze az oroszok keze is belelóg. Könyékig. Itt intézik drogügyleteiket, melyre természetszerűleg a rendőrség is azonnal ráharap. Hiába a családi kapcsolat - bár Bobby még a családi nevét is elhagyta, hogy maga mögött tudja idegesítően korrekt és konzervatív családját - ha éles helyzetben rosszul választasz helyes és helytelen között.
Furcsa film Az éjszaka urai. Jó színészek játszanak benne, a szerepre legalábbis egytől egyig kitűnően alkalmasak, a történet izgalmas, a dolog mégis leül. Lehet rá mondani, hogy egyszer nézhető, de valójában ez sem feltétlenül igaz. Izgalmas lehetőségek rejlenek a történetben, van benne olyan üldözési jelenet, ami igazán jellegzetes és emlékezetes, ám a motivációk nem mindig helyesek. Bármennyire is sablonos, kell a felemelkedés történet, ha hősünk nagyot bukik, akkor bukik igazán. Bobby karaktere pedig ezen a téren nem elég meggyőző. Érthető a motiváció, csak hihetetlen. A rendező gesztusokkal kívánta érzékeltetni jellemváltozását, de nem jól adagolta ehhez a jelentősségteljes nézéseket és a dramaturgiai csavarokat. Nehéz azonosulni egy olyan karakterrel, aki depresszív tüneteken és motyogáson kívül keveset mutat meg magából. Pedig Joaquin Phoenix titokzatossága és tekintete akár elég is lehetne ehhez. Mark Wahlberg hozza a formáját, Robert Duvall kedvért pedig lefogadom, hogy bárki örömmel zsarunak állna. A film mégis a sablonosság medrébe csúszik, és sorra kihagyja a ziccereket. Hiába vannak jó színészek és ötletes történetváz, a dramaturgia nem tölti meg azt kellőképpen történéssel, igazi motivációkkal. Motiváció nélkül pedig nincs jellemváltozás. Ha mégis, akkor az követhetetlen.
Adva van tehát egy színvonalas színészgárda és egy sokat rejtő cselekmény összetett apa-fiú kapcsolattal, megkerülhetetlen bűnhődéstörténettel és családi kapcsolatok boncolgatásával. Izgalom is akad benne, jó zenékről nem is beszélve. Aki pedig csinos női idomokra vágyik, annak ott van Eva Mendes, és ha ez is kevés lenne, a film büszkélkedhet egy cannesi Arany Pálma jelöléssel is. Csak az van bajba, aki egy alaposan kimunkált, szigorú értelemben vett zsánerfilmet vár. Mert ez nem az.
