Kör című filmje után néhány héttel Jafar Panahi iráni rendező újabb munkáját mutatták be a mozik. Pontosabban egy mozi. Budapesten egyetlen helyen lehet csak látni a Tükör című filmet, és valószínűleg ez így reális.
A Tükör fesztiválok kedvence, rendezőjéről a filmes szakma naprakész információkkal rendelkezik, de filmjei csak szűk közönség érdeklődésére tarthatnak számot. Panahi ugyanis nem kényezteti nézőit. Nem rak tálcán történetet elénk, nem kápráztat el csillogó színészi játékkal és rafinált dramaturgiával. Egészen másra figyel, és nézőit is arra kéri, hogy szakadjanak el a történetösszerakás kényszerétől. Ne elégedjünk meg azzal, hogy a rendezők előzékeny segítségével megépítünk egy történetet magunknak, talán még gondolunk is róla valamit, majd kényelmesen hátradőlünk. Panahi ezzel szemben figyelemre szorítja nézőit filmjei első pillanataitól. Egyetlen olyan utcába terel be bennünket, ahol a történet csak egyetlen, szinte marginális elem, és valójában a gesztusok, a tekintetek, a zajok, a mozdulatok határolják körül azt, amiről a film beszélni akar. Lassú és aprólékos, ismétlésekkel folyton megakasztott filmeket csinál Jafar Panahi.
A Tükör, élete második filmje gyakorlatilag egyetlen mondatban elmesélhető. Egy kislány az iskolából hazafelé eltéved Teherán utcáin. Róla szól a film, és az emberekről, akikbe belebotlik, és akiktől segítséget kér. És persze a kiszolgáltatottságról, a gyerekekben lakó felnőttről, és metaforikusan a kétségbeesett kapaszkodásról, hogy valahogy megálljuk a helyünket a fenyegető életben. Panahi, aki írta, rendezte és vágta is a filmet, módszeres dokumentarista technikával dolgozik. Zajlanak az események, csordogál az idő és a kamera mindent rögzít. Az utcán vagyunk, az őrjöngő teheráni forgalomban, elképesztő zajban, sokszor elvesztjük szemünk elől a kislányt, belefulladunk a városba, és egyre jobban aggódunk érte. Hatalmas fekete szemek, mályvaszínű kabátka, alatta fekete ruha, fején fehér kendő és begipszelt kar, ő Mina, a kislány. A gipsznek a filmnek egy pontján aztán jelentős szerepe lesz. Elérkezünk ugyanis, mintegy a film felénél, egy olyan fordulathoz, melyre a rendező érezhetően nagyon készült, olyannyira, hogy abban a pillanatban világossá is lesz, hogy valójában ez érdekli az egész filmből leginkább. Egy jelenetben ugyanis a kislány fellázad, elege van a forgatásból, csicsergi, kicsit le is fittyed a szája, letépi kezéről az álgipszet, és faképnél hagyja a stábot, hogy most már valóban, igazából nekivágjon a városnak, és egyedül menjen haza. A stáb összeomlik, aztán gyorsan dönt, és észrevétlenül követi a kislányt. Panahi nagy ötletnek szánja mindezt. A filmkészítésről, a fikcióról és a valóságról, és az előre tervezett filmes szándékokról akar beszélni. És valóban, első pillanatban felhördül a nézőtér az egyszerű és szellemes ötleten. Csak később válik mindez túlfeszítetté. Egyre világosabb ugyanis, hogy a film második része is megrendezett. Fikció az is, mégpedig a fordulattal megfejelve, meglehetősen tetszelgő fikció. A kislány hazaér, de nem a filmben, hanem a valóságban - sugallja Panahi.
Persze, egy szavát sem hisszük. Ez a spekuláció nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a film dédelgetett fesztiválsikerré váljon. Szerintem éppen ez a spekuláció rontja el végzetesen ezt a szépnek induló filmet. Panahi elárulja hősét, el saját humanista szenvedélyét, és odaveti az egzotikus filmes fontoskodásnak. Én például most nem tudom, melyik Jafar Panahi az igazi: az emberről nagy szeretettel gondolkodó vagy a filmezésről közhelyesen elmélkedő?
