A filmszemle felfokozott légköre és az új Szász János-film iránt megnyilvánuló várakozás után, az országos bemutatón higgadtabban tudjuk nézni és értékelni az Ópiumot. Lenyűgöz a képi világ, Máthé Tibor olyan artisztikus felvételeket tár elénk, hogy azt hisszük, Huszárik Zoltán és Sára Sándor Szindbádját látjuk megelevenedni. A képzettársítás csak látszólag esetleges, hiszen a filmek alapjául szolgáló irodalmi alkotások megjelenési ideje szinte évre pontosan megegyezik. Kitűnő a helyszín megválasztása, hiszen a komáromi vár börtönszerűen vastag falaival a Freud előtti pszichiátria felfogását és lehetőségeit mutatja. Mivel alapos munkát végzett a kellékes is, az operatőr hosszan rajta feledkezhet a múlt század első évtizedének relikviáin, mely korban minden egyes tárgy még iparművészeti remek volt, nem eldobásra, hanem generációknak készült. Ritkán szólunk a hangmérnökök teljesítményéről. Hallunk minden egyes szippantást a cigarettából, megfelelő tónusban csikorog az ajtó vagy sercen a bőr a tű benyomásakor. Tökéletes a vezérmotívumként végigvonuló zenei aláfestés rögzítése is. Szász János most is kiválóan választott és instruált színészeket. A norvég drámai-színpadi színésznő, Kirsti Stuboe alakítja nagy erővel az elmebeteg nőt, Klein Gizella kisasszonyt, míg Brenner doktort az európai filmekből már ismert dán Ulrich Thomsen formálja meg. Méltó társuk az intézményvezető szerepében László Zsolt. Az Ópium kapcsán egyetlen kérdés merül föl: ha a részek szakmai és esztétikai szempontból tökéletesek, miért tűnik az egész film kissé üresnek és kimódoltnak?
Az Ópium forgatókönyvét Csáth Géza írásaiból a rendező és Szekér András írta. A választást magyarázhatja Szász János személyes vonzalma a tragikus sorsú íróhoz, hiszen az Anyagyilkosság című novellából készült Wittmann fiúk bejárta a világot. Másrészt Csáth Géza neve már nem ismeretlen sem Európában, sem Amerikában, az általa megjelenített világ összetevői, elsősorban a tudattalan és a narkotikum ma is felkelthetik az érdeklődést. A történet időrendjét a Csáth Géza naplójából fölolvasott, leírt dátumok és bejegyzések adják. Az első 1913 októberéből való, ekkor érkezik meg Brenner doktor (Csáth civil neve) a Winkler professzor által vezetett klinikára, tébolydába. Az utolsó, a következő év januári bejegyzés Brenner távozását rögzíti. Brenner, aki ekkor már a pszichoanalízis híve, fenntartásokkal fogadja a középkori kínzóeszközökre emlékeztető gyógyászati berendezést, az alkalmazott módszereket. A professzor felkéri kollégáját, hogy vegye át Klein Gizella kezelését. G. kisasszony élettörténetét Csáth orvosi tanulmányából, Az elmebetegségek pszichikus mechanizmusa című írásából ismerhetjük. E szerint az eredetileg fölállított kórisme a dementia paecox volt, ezt módosította Brenner paranoia hystericára. Szász és a kiváló színésznő klinikai pontossággal mutatja be a betegség tüneteit, legyen az a nyelőcső összeszorulása vagy a sajátos íráskényszer, de mégiscsak egy folyamat utolsó állomását látjuk, az elborult elme vergődését, testi-lelki kínjait. Állapotán sem a freudi analízis, sem a hagyományos kezelés, sem a néző nem tud segíteni. Vagy ha mégis megpróbál, csak nagyobb szenvedést okoz.
Az elmebeteg nő sorsával párhuzamosan fut Brenner küzdelme a narkotikummal és az írással. Az előbbire vonatkozóan - néhány ihletetten fényképezett hevítésen és belövésen kívül - az Ópium című novella híres-hírhedt passzusait hallhatjuk, mely szerint a mákony kitágítja az egyedi és szűkös emberi lét korlátait. Ezen a századfordulós-szecessziós szemléleten már túl van a néző, Brenner-Csáth pedig még innen van a valódi tragédián, a tudat még kontrollálja az ópium mennyiségét és hatását. A filmbeli jelenben nincs tétje a problémának, mint ahogy a grafománia betegségtünet, az írásképtelenség pedig egyéni alkotói válság. Nem több.
