Mi tagadás, frissnek hatott és csak kicsit banálisnak, amikor a jól szituált, hallássérült titkárnő és a frissen szabadult alvilági tuskó egymásra talált Jacques Audiard romantikus bűntörténetében. A számat figyeld!-ben összenőtt, ami nem tartozik össze: a szálkásra gyúrt realizmus Audiard műfaji (főleg az amerikai bűnfilmek iránt érzett) elfogultságaival és a szereplői iránt táplált, atyaian megengedő szeretetével úgy borult össze, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Kicsi, de szép győzelme volt ez a fél szemmel mindig Amerikát leső francia filmnek; Melville cowboykalapja (az, amelyikben A szamuráj Amerika-mániás rendezője előszeretettel parádézott) tökéletesen illett az egy generációval később jelentkező Audiard-ra, akinél a keménykedés és az ellágyulás párhuzamos programja folyik váltakozó színvonalon azóta is.
Most épp a Bikanyakból exportált Matthias Schoenaerts köp vért és horzsolja fel az öklét mint utcai harcos és gyermekével mit sem törődő apa, s a jól szituált delfinidomárnők kényelmes életét élő Marion Cotillard-nak a lábát kell elveszítenie ahhoz, hogy Audiard párost csináljon az össze nem illő felekből. Ami leírva banális, az filmen még banálisabb; fájdalom, de ezúttal nem akar összenőni, ami nem tartozik össze: marad a giccs, persze magas színvonalon. Cotillard szépen szenved, ha van lába, ha nincs, Schoenaerts meg jól hozza az ösztönlényt. Bár nem tanácsos rögtön Dardenne-ezni, ha francia nyelvi közegben kallódó fiúcskát látunk, Audiard mintha a belgák szabadalmát is elirigyelte volna.
