De beszéljünk csak erről az új iszonyatról, /jelzem, a szerző látta a filmet/, ami tulajdonképpen egyesíti magában Polanski erényeit és hibáit több, mint két órás panorámában, tehát bizonyos szempontból az életmű szerves észe, vagyis tökre úgy érezhetjük a hosszú alkotói hallgatás után is, mintha a szeszélyes direktor sosem pihent volna. /Vagy nem pihent elég hosszú ideig./ Jó a színészek kiválasztása, vannak magaslatai a játéknak, átjönnek az érzelmek is, szépek a helyszínek, meg rendben van a narratíva és az alapötlet a sátáni összerakójátékról.
Viszont már a bevezető képsorok olcsó komputerjátékokat idéző unalmas képsora (doom az ideg- és elmések leszedálására) nyugtalanító a várt izgalmakra nézve. Rohadtul terjengős a felvezetés, mondhatni, szinte a film utolsó negyedéig tart, minduntalan elkalandozik a cselekmény, ami egy okkult thrillernél megöli a végkifejletet és elképesztően hígak a dialógusok. Tisztára, mint a spanyol csapat az EB-n. Felgöngyölíteni és uralni látszik a játékot félpályáig, de elmarad a gyors és hatékony támadás.
Dean Corso (Johnny Depp a kaméleon) az antikvár könyvek különleges és kegyetlen ügynöke megbízatást kap a gazdag könyvgyűjtő és ördögügyi docens Boris Balkantól (Frank Lagella) egy a Kilencedik kapu című sátánidéző könyv evilágon létező három példányának összehasonlítására a New York-Liszabon-Párizs háromszögben. A könyvet egyébként, amelynek különösen a képi szegmensei érdekesek egy tizenhatodik századi szerző készítette és társszerzője maga Lucifer volt. Jelenlegi gazdái pedig titokzatos körülmények között szívódnak fel, vagy tettetnek el láb alól.
Corso fél, de hajthatatlan és ott van mellette a misztikusan szép széldzsekis, olcsó tornacipős védőangyal (Emmanuelle Seigner, a nő, akit Polanski most kinézett magának, mint etalon). Corso, feltételezett értelmi képességeihez képest csak igen lassan jön rá, hogy milyen árat kell fizetnie a küldetésért. Közben meg mi sem vagyunk vele tisztában, hogy ki, mit, miért csinál, mi a jófejség és mik a filmnyelv titkos stigmái. Nem tudni ki itt az ördög, ki bújt, ki nem, miért van felemás zokni az őrangyalon, aki talán tulajdonképpen a Sátán maga, miért kell olyan hosszan nézni a latinos intonációt mímelő fekete poliészter köpenyes sátánistákat, mikor egypercnyi szerep is sok volna nekik és főleg arra nem jövünk rá soha, ki ölte meg Laura Palmert.
Nem egy Rózsa neve az biztos. Tulajdonképpen arról van szó, hogy semmire nincs megfejtés, ott ülünk hülyén nézve és az Ördögről semmivel többet nem tudunk meg, mint amit akkor tudtunk, mikor beléptünk a vetítőterembe. Talán a sznob amerikaiak szemüvegviseleti szokásairól és a minibár rejtelmeiről valamivel többet.
