Gondolkozott már ma azon, hogy mi vár Önre a nagy magyar halál után? Elképzelte már a Mennyország kelet-közép-európai bejáratát? Elmélázott már azon, hogy vajon töri-e a magyart a Sátán? Még nem? Ideje lenne újragondolni a túlvilágról alkotott elképzeléseit, amelyekre minden bizonnyal nyomasztóan sokat hatottak a hollywoodi filmek. De ennek vége, hiszen elkészült a pokol magyar változata! (Kilencvenegy perc, de higgye el, végtelennek fog tűnni!)
Ugyan a magyar zombihorror, és a témát feldolgozó hazai színes, szélesvásznú popmusical még késik, de végre valahára nekünk is van misztikus sorsfilmünk, amiben a főszereplő halála után megbánja, hogy olyan szemét volt, és ezért vissza is kapja rögtön az életét. Mint mondjuk a Farkangyalban, hogy ennél színvonalasabb filmet most csak azért se keverjünk ide.
Ráadásul Tímár Péter A Herceg haladéka című alkotásában (mert erről lenne szó) a megbánás és a megváltás is egyetlen, végtelenszer ismétlődő percbe sűrűsödik, ilyet is láttunk már, teszem azt az Idétlen időkig című Bill Muray-klasszikusban, csak ott egy monotonon önmagába hulló nap, meg persze Andie MacDowell kínált kicsivel több izgalmat. (Persze lehetne rosszabb is, mondjuk, ha Tímár hercege egyetlen másodperc haladékot adna a főszereplő egykori topmodellnek, és akkor a fázisonként előre-hátra ugráló mellékszereplők közt szlalomozó, sorsát kereső főhős kalandjait kéne bámulnunk másfél órán keresztül).
De hagyjuk abba a spoilerezést, mielőtt a Tímár Péter Rajongói Klub éles hangú nyilatkozatban tüntetne a film váratlan fordulatainak ismertetése ellen, legyen elég annyi, hogy a történet szerint az egykori szépségkirálynőt egy rosszul kezdődő nap délelőttjén fejbe lövi egy piti zsebtolvaj, ahogy azt a piti zsebtolvajok teszik napról napra székesfővárosunkban. Ezután főhősünk a túlvilági váróterembe kerül, ahol akkora a zsúfoltság (lassú az ügymenet), hogy a Sátán, illetve annak egyik közeli rokona játékot ajánl: a nő kap egyetlen percet, de azt a percet akárhányszor, amit arra használhat, hogy meggyőzzön egy hozzá közel álló embert, hogy vállalja át a halálát.
Érdekes gondolakísérlet, ráadásul vannak még benne félelmetes lovasok is, akik az Andrássy úton galoppoznak végig a főhőst üldözve, meg persze minden nagyon jól rímmel a Mester és Margarítára, hogy a filológusok és a bölcsészlányok se unatkozzanak. Ennek ellenére a film nézhetetlen, és ugyanazért, amiért az idősödő, egykor zseniális filmeket készítő nagy magyar rendezői generáció összes új filmje nézhetetlen. Mert ezek az emberek már lassan egy évtizede nem néznek filmeket, csak csinálják egyiket a másik után, hiszen az egymásnak osztogatott állami támogatásokból egy-egy új filmre mindig telik, moziba meg persze járjon az, aki nem ért hozzá.
Hagyjuk most az unalmas, papírízű dialógusokat, amik tele vannak olyan szavakkal (ily, 's, valahány, midőn) és kifejezésekkel, amiket már csak Petőfi-kötetekbe bevackolt poratkák használnak, és azon se rugózzunk sokat, hogy az egész filmet utószinkronizálták, ráadásul iszonyatosan rosszul, így oda az életszerűség leghalványabb illúziója is, pedig az még egy művészfilmben sem árt.
De azt már ne hagyjuk szó nélkül, hogy 2005-ben valaki (ráadásul az Egészséges erotika és a Csinibaba rendezője) olyan vizuális világot ken a vászonra, ami utoljára a húszas évek végén volt versenyképes. Nem digitális orkhordákat követelek vagy a Parlament fölé magasodó, animált Sátánt, de azért nem akarom látni azt a drótkötelet, amin a főszereplőt rángatják, amikor felképeli az ördög közeli rokona. És nem akarom, hogy úgy loopoljon az idő, ahogy amatőr videókon szokás. (Nézd, itt van apu, most meg nincs itt apu).
Mert a látványért, az illúzióért megy az ember moziba, főleg ha a film által sugallt gondolat csupán annyi, hogy lehetsz bármilyen sikeres, ha nincs benned szeretet, hát senki nem szeret igazán. Mert ezt már ismerem a szomszéd kézzel hímzett fali szőnyegéről.
