Például a hitelesség kérdése

Furának gondolhatnánk, ám egy akciófilmnél meghatározó szempont a hitelesség. Legalábbis annak látszatát fent kell tartani, el kell hitetni a nézőkkel, hogy igaz. A Die Hard-széria és a Bruce Willisi akcióéletmű legsikerültebb darabja, Az utolsó cserkész alkoholizmussal kokettáló zsarukaraktere például attól működött, hogy a hősi jellemvonásokat az alkalom szülte, John McClane és Joe Hallenbeck nem született szupermen, hanem kényszerből – kelletlenül – lett megmentő. Sebezhető, (családi és pia-) problémás, (ön-) ironikus beszólás-hajlammal. Háta közepére kívánja a keménytökű viaskodást és rosszfiú-aprítást, szívesebben falna tocsogós steaket ketchupbe fojtott sült krumplival és sörrel a futballdöntőt bámulva. De nem tűrheti, ha az övéit csesztetik – az öt Die Hard-filmből négyben (kivétel a harmadik: Die Hard – Az élet mindig drága) családja csöppen csávába, felesége, lánya, most a fia.

A hitelesség nagy kérdése továbbá, hogy ötvennyolc évesen lehet-e, szabad-e komolyan vett akcióhőst alakítani. Úgy tűnik: lehet, de nem szabad. Ha a karakterből – és a filmből – hiányzik a jó nagy adagban adagolt gúny és öngúny, képtelenség komolyan venni. Épp Willis (McClane) sóhajtotta sajgó porcikáit tapogatva a már hivatkozott harmadik opusban: "hiába, no, öregember nem gyorsvonat". Mintegy sejtetve, hogy ez a felvonás lesz az utolsó, a főszereplő korosodása miatt nincs értelme továbbfolytatni. De van – gondolták a producerek, egy jól jövedelmező, bevezetett filmmárkát, pláne ebben a gazdasági válságos időszakban nem fognak feledésbe merülni.

A cinkos és ironikus össze- és kikacsintás tette elfogadhatóvá a megráncosodott akciólegendák orgiáját (The Expendables – A feláldozhatók 1-2.) vagy Schwarzenegger vérfürdős, kisvárosi serifballadáját (Erőnek erejével). Vicces – vagy annak szánt – beszólások ugyan a Die Hard – Drágább, mint az életedben szintúgy akadnak, s a nagy számok törvénye alapján előbb-utóbb valamelyik be is talál, azonban a szatirikus hangnem, ami befogadhatóvá tette volna ezt az akciós terméket, teljességgel hiányzik. Itt a koros McClane hadnagy emeleteket zuhanva talpra pattan, alig nyöszörög, autókban bukdácsolva felületi sérülésekkel megússza (nagyjából úgy, mint a Féktelen harag egy sok-méter magas hídról alábukdácsoló, elpusztíthatatlan alvilági "Könyvelője"). Komolyan van véve, hogy hatvan közelében sem változik semmi, az izmok, a reflexek, a test éppen úgy működik, mint harminc évesen. Holott már a magyar P. Mobil együttes is azt dalolta: "öregen és kopaszon a rock & rollt már nem bírom"… McClane bírja – csak nem hisszük el neki. Az előző felvonásban (Die Hard 4.0 – Legdrágább az életed) is már erősen berezgett a léc, most le is esik, hangosan, nagy csattanással, mert az akciójelentek tombolásában nincs hiba, legfeljebb a vágó (Dan Zimmerman) ritmusérzékével és a Bourne-mozikra hajazó, divatosnak gondolt, de kapkodó és pontatlan vágásával mutatkoznak bajok. Kérdés, hogy kizárólag a látványos, "képes" és "hangos" utcai csata- és üldözéses jelenetekre épülő akciófilmet el lehet-e a fogadtatni a nézőkkel, vagy sem?

[img id=448598 instance=1 align=left img]A legrosszabb Die Hard-rész

Nem. A fentebb említett kötelező hitelesség mellé egy kidolgozott forgatókönyv, kimunkált, motivációikban érthető karakterek kellenek – kellenének –, akiknek egymáshoz való viszonya hasonlóképpen világos, s mindez megfelelő minőségű – és vicces – párbeszédekben bomlik ki. S a verekedések során kötelező jelleggel elhangzó egymondatos beszólások sem süllyedhetnek a "Megöllek, te szemét!" típusú bugyuta mondatok szintjére, az írók vehették volna a fáradtságot, hogy olyan elődtől lessenek el ilyesmit, mint az egymondatos/szavas frappánsságairól elhíresült Arnold "Visszajövök" Schwarzenegger (aki például miután fejbe lövi álfeleségét az Emlékmásban, azt találja mondani: "Tekintsd ezt válópernek").

A nagyon egyszerűen összefoglalható történettel – a New York-i zsaru (Willis) fia (Jai Courtney) Moszkvában bajba kerül, hektikus kapcsolatuk dacára az idősebb McClane az ifjabbért megy, akiről kiderül, valójában egy CIA-ügynök, és egy szuperfontosságú fájl forog kockán, aminek terroristákhoz és urániumhoz (atombomba) van köze, a rosszfiúkkal a nyakukban (immár ketten) leszedálják a nagyvárost és megmentik a világot –, odakentek egyet. A legendák szerint a Die Hard-folytatások közül egy sem íródott annak, a stúdió-producerek ráböktek egy szerintük alkalmasra, ami illeszkedik a franchise-ba, és hozzáidomítva a McClane-breváriumhoz megvalósítatták. Meglehet, ennek az "ad hoc-forgatókönyvírásnak" tudható be, hogy az ötödik alkalommal direkt a főszereplőnek és a szériának készített script nyavalyás lett. Pedig ha Roderick Thorp nem is (Die Hard 4.0 – Legdrágább az életed), de írótársa, az akciófilm-specialista Skip Woods (Egy nehéz nap, Kardhal, Hitman – A bérgyilkos, A szupercsapat) abszolút tudhatta volna, mitől döglik a légy és az (ebben az esetben: orosz) rosszfiú a Die Hard-szériában. Valószínűleg abban bíztak – és a stúdió is ezt forszírozta –, hogy jól domborodjon ki, ez egy Willis/McClane-mozi, legyenek látványos, nagyot robbanó képek, a többi majd csak lesz valahogy. Nemde, a márka a lényeg.

Nem Moore hibája igazán

Úgy gondolhatták, a jelmeztervező–színész–operatőr–rendező pályaívet bejárt direktor, John Moore (Ellenséges terület, A Főnix útja, Ómen, Max Payne – Egyszemélyes háború) már csak filmes múltjából következően jól ismeri a szakma minden csínját-bínját, és alkalmas. Nem fog önállóskodni és eredetieskedni, hanem jómunkás-ember módjára, korrekt iparosként levezényli a projektet. Ha Moore-ra csupán az akciójelentek kivitelezéséért felelős másodstáb irányítását bízták volna, ezzel nem is lett volna gond. Mégsem őt hibáztatjuk elsősorban, forgatókönyv-fércmunkából, bármekkora brandről, sztárról van szó, nem lehet jót csinálni. Aranyat ellenben igen, most a pénztáraké a főszerep, ott hogyan teljesít a Die Hard – Drágább, mint az életed. Ha nem rosszul, ahogyan Willis is elkottyintotta, készülhetünk egy hatodik felvonásra. Pedig a látottakra hivatkozva inkább azt kérnénk: ne.

Esetleg azt tudnánk elképzelni, hogy a Die Hardosok keresztülturnézzák a világot, hogy mindegyik országban forgassanak – mint jól tudjuk, Pesten és Hajmáskéren készültek a film felvételei olyan magyar játszókkal, mint Árpa Attila, Kamarás Iván, Növényi Norbert –, hiszen egy idegig leköti a nézőket, hogy beazonosítsák hazájuk helyszíneit és epizód-szereplőit. Így jó sok folytatás elkészülhet, még jó sok bőr lenyúzható, hiszen van a világon vagy kétszáz ország, csupán Willis bácsinak kell kitartani addig. Vagy hát egy pármondatot beszélő papírmasé-bábu is megtenné.

Kinek ajánljuk?
- Autósüldözés- és robbanás-függőknek.
- Kényszeres Die Hard-rajongóknak.
- A szereplő és közreműködő magyarok rokonainak.

Kinek nem?
- Aki a harmadik részéig tolerálta Die Hard-sorozatot.
- Bruce Willis és a minőségi akciófilmek tisztelőinek.
- Orosz maffiózóknak.

4/10