Két futurisztikus alkotás után Roland Emmerich (A függetlenség napja, Holnapután) ezúttal egy múltidézővel jelentkezett, csakhogy a valóban impozáns digitális trükkorgiát leszámítva egyetlen pozitívumot sem talál a néző az I. e. 10 000 című filmben. Márpedig 100 millió dolláros költségvetés esetén ez nem kis teljesítmény.
Százszor elcsépelt klisék, unalomig ismert alapigazságok és kiszámítható "fordulatok". Az ember azt hihetné, egy szombat esti piknik alkalmával dobálták össze a forgatókönyvet, minden komolyabb lelkesedés és meggyőződés nélkül. Ehhez képest a rendező, saját bevallása szerint, másfél évtizeddel korábban döntött a moziról egy mamutos dokumentumfilm hatására. Vajon mivel töltötte az elmúlt tizenöt évet? Egy biztos, komoly színészek felkérésével egyáltalán nem, hiszen a főszerepet az alig 22 éves Steven Strait kapta, akiről a Testvériség című filmen kívül nem nagyon hallottunk, de hasonlóan karcsú művészmúlttal büszkélkedhet az Evoletet alakító Camilla Belle is. Az ismeretlenség természetesen nem feltételez gyenge teljesítményt, ám a vásznon ezúttal középszerű játék jellemezte őket, igaz, a szűkre szabott monológok nem kifejezetten adtak teret képességeiknek.
Bezzeg a helyszínekre és a látványra nem lehet panasz. Új-Zéland hegyei és a párás dél-afrikai erdők mellett a forró Namíbiai-sivatag buckái köszönnek vissza a vászonról a számtalan lélegzetelállító digitális trükk-kavalkád mellett. És őslényekben sincs hiány: kardfogú tigris, piramisokat építgető mamut és kisebb dinoszaurusz mérettel bíró hormonkezelt csirke ijesztgeti a nézőt; Emmerich stábja közel két esztendőn át azon munkálkodott, hogy élethűvé varázsolja a vérszomjas őskori világot. Egyetlen képkocka megkomponálása is órákba tellett, ám ha az ebbe ölt energiának csak tizedét fordították volna a történet csinosítgatására, akkor az alábbi mondatnál öszszetettebb eseménysorra is futotta volna. De nem ez történt, így a mozi esszenciáját nagyjából úgy tudjuk összefoglalni: D'Leh szerelmét, Evoletet elrabolják, ezért hősünk az esélytelenség bántó tudata ellenére is útnak indul csipetcsapatával, hogy kiszabadítsa a lányt. Útközben természetesen sokat akciózik, barátokra lel, majdnem a Vadak Urává válik, de aztán mégsem, piramisokat talál, sereget szervez, Istennek látszó lényeket győz le, majd éppen sírni készül szerelme halála láttán, mikor megtörténik a csoda, azaz a feltámadás. Lenyűgöző, nemde? Főleg az azonnali reinkarnáció ugyanabba a testbe. Hogy ezt miért nem lehet kihagyni? Mintha nem lehetne filmet forgatni ócska záró giccsjelenetsor nélkül.
Meghatódottság helyett kínos vigyor pihen az ember arcán, és jön az újabb fogadalom: kétperces bemutatóknak sosem dőlünk be többé!
A médiahenger ennek ellenére feltartóztathatatlanul pörög: felfogni is nehéz - elfogadni annál inkább -, hiába szapulták a kritikusok világszerte az őskori akciót, a film már az első hét végén 61 millió dollárral gyarapította a forgalmazó bankszámláját. Az egyetlen pozitívum, hogy a mozit korhatárossá tették, így legalább a gyerekek biztonságban vannak Emmerich borzalmától.
