Otar Iosseliani nemzetközi pályafutása nagyjából a legendás '68-as évben indult, jelesül a Lombhullás című - akkor még - szovjet alkotással. Talán az olvasó sem veszi túl erőltetett retorikai húzásnak, ha azt mondom, a Lombhullás és az Őszi kertek kifejezetten szépen keretbe foglalta negyven év munkáját. Azóta persze megannyi levél elsárgult az újabb és újabb szeptemberek végén, példának okáért a rendező az ősszel együtt Párizsba szökött, ám egy valami bizonyosan változatlan maradt: Otar barátunk eddig sem vitte túlzásba a polgárpukkasztást, és bizony ezúttal sem kell kapkodnunk a fejünket, hogy követni tudjuk hőseink sorsának hirtelen alakulását. Sőt a francia-grúz művészete kifejezetten a hátradőlős-meditatív fajtát erősíti. Távol álljon persze, hogy Tarr Bélához merjem hasonlítani, ám annyit engedjenek meg nekem, hasonlóan a magyar rendezőzseni alkotásaival, Iosseliani filmjeit sem lehet úgymond hagyományos módon nézni, és főleg élvezni, hanem egy merőben más jellegű befogadói magatartás igényeltetik; egyfajta halk egybeolvadás a művel. Ahelyett tehát, hogy azt várjuk, magával ragadjon és elrepítsen minket a cselekmény hevülete, - mert arra ugyan várhatunk -, igyekezzünk inkább egyfajta csendes megfigyelőként elhelyezkedni, nem csak a vetítőterembe, de magába a történetbe, és körbetekintve megállapítani, nahát, itt zajlik az élet az orrunk előtt.
Az persze más kérdés, hogy speciel Magyarországra "épp jókor" érkezett a sztori: Vincent sikeres politikus - volt, amíg el nem k... szúrta. Aztán viszont az ország vigyázó szemeit Párizsra vetette, mert az istenadta nép bizony utcára vonult ellene, ennek ugye igen szép hagyománya van arrafelé, mi több, ilyenkor az eredmény sem szokott elmaradni: Vincentnek mennie kell. Ezzel kezdődik a film. A férfi, ha könnycseppet nem is, egy utolsó cigarettát még elmorzsol miniszteri irodájában, de közben már tolják is ki feneke alól a párnázott fotelt, a falról lekerülnek a tekintély végett gondosan összeválogatott, ám értelmetlen festmények, nem beszélve a szerető nő kedvenc műtárgyairól, amit a miniszter úr vérrel-verejtékkel összekuporgatott euróiból vásárolt. Ja, és persze az asszony ehelyütt is ingatag: a szobraival együtt nyoma vész.
Vincent nem keseredik el túlzottan, indokolatlan érzelemkitörés lenne ez egy Iosseliani-hőstől, inkább csak csendes közönnyel veszi tudomásul, vissza kell költöznie évek óta nem látott lakásába. Még akkor sem megy fel a vérnyomása, amikor észleli, korábbi lakhelyét illegális bevándorlók szállták meg, mert valahol nekik is élniük kell...
Ilyen szépen, csendben, cigarettafüstbe burkolózva peregnek a képek az Őszi kertek című filmben, ami azért a humor, és a nők jelenlétét sem nélkülözi. Hogy végül minden a helyére kerül, az nem lehet kérdés, legfeljebb az, hogy minek hol is van a helye.
