Ötpróba

Jött egy busz... Öt rendező új magyar filmje. Valaha az irodalom ínyencei nagy izgalommal fogadták az új írók és költők közös novellaantológiáit. Most nem tudom, így van-e: sok minden megváltozott. A hatvanas években a mozinézők szívesen néztek epizódfilmeket. Gassman-fesztiválra emlékezhetünk Dino Risi szkeccsfilmjeiben. De az epizódmozi is maradandóságra számíthatott: a Húszévesek szerelme, a Boccaccio '70 és a Rogopag (benne Pasolini egész életművének egyik csúcsával).

Manapság csekély siker fogadja az ilyen - kísérleti és műhelymunkagyanús - produkciókat. Ráadásul (hátrány és előny) - a magyar film múltjában kevesebb a hasonló vállalkozás, mint az olaszéban, és azokkal is, hmm... baj van: néhány éve nem kisebb alkotók triptichon-opusát morogták meg fanyalogva, mint Makk-Sándor Pál-Jancsóét... Csak nemrég láttuk a Szeptember 11-et, aztán a szintén nagy neveket összefűző Tíz perc - Trombitát és a Tíz perc - Csellót. Mindhárom új antológiának ugyancsak igényesek a darabjai, akad bennük remek fényű gyöngyszem - együtt valahogy mégis vegyes érzést keltenek. Bertolucci vagy Wim Wenders könnyebben elviseli. Ha azonban kezdő, fiatal rendező volnék, talán vonakodva lépnék be a "közösbe" - szem legyek egy kisfilmfüzérben?

"Legyél szem, legyél gyöngyszem!" - kiáltanám ekkor, nem a kibic buzdító buzgalmával, hanem a tapsra is kész kamaszlelkű néző igaz érdeklődésével. Meg azért is kiáltok, mert már-már sunyi óvatoskodásnak hatnak eddigi szavaim. Márpedig gyáva mozikerülés, megfutamodás, bliccelés helyett én bizony mindenkinek javaslom a Jött egy busz... című többrendezős magyar epizódfilmet.

Az egyes darabok alkotói: Schilling Árpád, Török Ferenc, Bodó Viktor, Pálfi György, Mundruczó Kornél már eddig sem voltak ismeretlenek a néző előtt. Most egy autóbusz útjának különböző epizódjaira fűzik fel történeteiket. Az autóbusz inkább képzeletbeli - még az útvonala is más, mint a valóságban -, sőt némelyik kisfilmben inkább ürügy, mint főszereplő. Az első epizód éjszakai járata valamiképp az Adriára viszi álomutasait; Pálfi Táltosember vs. Ikarus című, a Batmant és más képregénymozikat parodizáló játékában égre kelnek, s a Nap felé robognának a pesti csuklós buszok. Bodó Viktor hőse (Amélie csodatevő rokon szerepében a kiváló Gazsó György) a nagybetűs Véletlennel kísérletezik a Gutenberg téren. Úgy tudom, errefelé nem jár a 78-as busz. Semmi baj, innen kilógna egy szikár dokumentumfilm (Török Ferencé sem az), itt tévedés volna BKV-menetrendet elővenni. Az epizódfüzért szemvidámító módon tartja (tartaná?) egybe Igor Lazin összekötő rajzfilmmókája, melyben Jancsó Miklós bólogat mosolyogva.

Kell is a bátorító mosoly, mert a film nem igazán jó. Az epizódok kevéssé gazdagítják, sőt talán kioltják egymást, és az is lehet, önálló kisfilmként megtapsolnánk némelyiket, de együtt, egymás vállára hágva feledhetővé szomorodnak. Mundruczó záródarabja kivételével: A 78-as Szent Johannája különös érték. Nemcsak azért, mert verses dialógusait (Harczos Bálint és Térey János) operaszövegként éneklik (a zenét Tallér Zsófia szerezte). Azért is, mert - akár a rendező eddigi művei - szokatlan, előzménytelen munka, melyben a különösség minőséggé fénylik fel, s melynek ijesztő hullanaturalizmusa egészen mássá alakul át. Modern balladadrámává - és ez is csak egy lehetséges minősítése. Görcsös alkotás, de a szó esztétikai értelmében: a véres pokolból a talán sokkal fájdalmasabb mennyország kapujában kötünk ki. Itt a játékosság is komor, fenyegető, pusztulást hozó, s végül szép benne a rút.

Nem bánom, hogy ezt a filmes ötpróbát megnéztem. Tekintsük az egészet - mind az ötöt - játéknak. Ez egyébként más mozgóképek vetítésekor is csodát tehet a nézővel, akarom mondani a filmmel.