Az ember egyszerűen nem tudja eldönteni, mennyire vegye komolyan Francois Ozon első kosztümös melodrámáját, az Angelt. Nem lehet egyértelműen eldönteni, hogy amit látunk az "hommage" vagy "pastiche", vagyis kalapemelés a kosztümös melodráma zsánere előtt, vagy éppen fordítva, a műfaj kereteit feszegető, a sémákat ironikusan átértelmező alkotás.
Mindenesetre azt már az elején érdemes leszögezni, hogy a filmben a központi szerepet a kosztümök játsszák, vagyis Angel ruhái egyértelmű kapcsolatban állnak sorsával. Ez az apró motívum is rávilágíthat arra, hogy miben áll Ozon zsenialítása. Olyan filmet látsz, amilyet akarsz. Ha komolyan akarod venni, akkor a felemelkedés és bukás katartikus melodrámája tárulkozik fel előtted, egy nő története, aki nem tudott igazán szeretni, mert elvesztette kapcsolatát a valósággal. Ha nem akarod annyira komolyan venni, akkor egy olyan nő történetét láthatod, aki az elsők között emancipálódott a férfiakkal, lett önálló, szabad, egy olyan korban, amikor még egyáltalán nem szabad önállónak és szabadnak lenni.
Elizabeth Taylor (1912-1975) regényének adaptációja arra helyezi a hangsúlyt, hogy mi történik az emberrel, ha elveszti a valósággal a kapcsolatot. Ha azt gondolja például, hogy ő a világ legjobb írója, s a szerelemről pedig a herceg és a fehér paripa jut az eszébe. Másrészről meg egy olyan korban, amikor a személyiség kiteljesedésének témája még csak az üres szólamok szintjét is alig üti meg társadalmi szinten, hogyan dolgozható fel egy lány szenvedélyes vágya egy másik lány iránt. És már be is léptünk Ozon titkos birodalmába, a "víz alatti áramlások" között vergődő, önnön szenvedélyei elől bukdácsolva menekülő, saját magával szembenézni egyáltalán nem merő ember világába. Egy nő története ez tehát, aki nem mert igazán szeretni.
Francois Ozon egyébként már a kezdetek kezdetén megbotránkoztató rövidfilmjeivel hívta fel magára a figyelmet, melyek zavarba ejtően finom dramaturgiai érzékkel, izgalmas beállításokkal, és a zsenikre jellemző egyedi kézjegyekkel készültek. Első filmje a Szappanoperett mind a közönség, mind a kritika tetszését elnyerte, majd a Bűnös szerelmesek után a "hommage" gondolatával játszik el, vagyis a Vízcseppek a forró kövön című munkája főhajtás Fassbinder művészete előtt, ám itt is megfigyelhető nem kevés irónia. A Homok alatt című alkotása rávilágít az élet abszurditására, a halállal való szembenézés belső poklának részletekbe menő bemutatása a legnagyobb rendezők közé emeli. A nemzetközi sikert a 8 nő hozza el számára, melyben két műfaj (a krimi és a musical) sajátosságait keveri, s nem kerüli el az adódó abszurd helyzeteket sem. A Swimming Pool az alkotás folyamatának rejtelmeibe vezeti a nézőt, az 5x2 pedig arról szól, mennyire másként gondolkodik a férfi és a nő, milyen apróságokon múlik két ember elidegenedése egymástól, valamint arról, hogy gondolkodásunk milyen távol áll a linaeritástól, mely gondolatot a cselekményvezetésben formaszervező erővé is teszi. Az utolsó napjaim című alkotása a lét perifériájára kitaszított ember újszerű vallomása, az egzisztencialista filozófia kritikája, melyben az idős Jeanne Moreau-nak, a Jules és Jim nagyasszonyának jelenléte is utal arra, hogy Ozon újrajátssza Truffaut botrányfilmjét, s teljesen át is értelmezi. Nem csoda, hiszen az elmúlt ötven évben nem keveset változott a világ. S ha alaposabban végiggondoljuk, akkor a sorba szervesen illeszkedik az Angel is, hiszen korunk embere bujkál itt régi kosztümökbe, s addig, addig mondogatja magának, hogy "én vagyok a legjobb", míg el nem hiszi. Csak aztán nehogy megtörténjen az a véletlen, hogy szembekerül önmagával. Végzetes lehet.
