Nyuli (az unokám) a kutyusokat, én a delfineket imádom, így aztán beültünk az Ebadta delfin című kánikulai produkcióra. George Miller rendező sejthette, hogy az állatok jobb színészek, mint a két főszereplő (Steve Guttenberg, Kathleen Quinlan), így szerencsére többnyire velük történnek meg a bájos zűrök. A sötétben persze én is átpártoltam a kutyushoz, Nyuli meg elfelejtett félni az óriás víziállattól, mert olyan murisan tudott énekelni. A történet nyári mese: valahol a Bahamákon (kék tenger, pálmafák - a paradicsom) egy tudományos labor vízi telepén vagyunk. A tengerbiológus- nő arra akarja rávenni a már felnőtt delfint, hogy szokjon vissza igazi társaihoz - azaz ne akarjon folyton az emberekkel játszani, legyen igazi "vad" állat.
A dolog nem megy, mígnem a szomszédba egy popzenész költözik, kisfiával (édes kis fickó Miko Hughes) és kutyájával. A kutyus - némi ramazuri után -, mindjárt jóban lesz a hatalmas vízlakóval, sőt traccsolni kezdenek, ami ugye legalább olyan ritkaság, mint mikor Szent Ferenc beszélgetett a madarakkal. Lényeg az, hogy a mese végén a kutyus fogja majd rábeszélni a túlkoros okoskát, menjen szépen vissza nagycsoportos társaihoz.
Előbb persze itt is einstand van: a delfin fél az ebtől, mert a kutya folyton ugat (a muzikális víziállatok köztudottan utálják a ricsajt). De aztán Zeusz (ez a kutyus neve) beleesik a vízbe, hal doktornő meg ott felejti - szó, ami szó, a blökit majdnem megeszik a cápák. De csak majdnem, mert jön ám a delfin, Zeuszt a hátára veszi és visszaviszi a kutatóhajóhoz. (Hogyan tudták felvarázsolni a delfin hátára ezt a szőrös vakarcsot, fogalmam sincs. Nyuli visongott a nevetéstől.) Ettől kezdve jó barátok lesznek. (Naná.)
E haverságot másolja le a vízi doktornő és a popsztár. Először ők is utálják egymást, csakhogy a nő két kamaszlánya meg a kisfiú trükkösen dolgoznak a hepienden, amit meg is kapsz a végén. Persze előbb mindenféle balhé tör ki, végül is felnőtt emberek nem ugranak csak úgy bele egy házasságba. Sőt befejezés előtt még akad némi gyerekhorror: a beszélő hal elkujtorog, tenger doktornő bajba jut stb. Nem részletezem, pedig még egy kis zöld felvilágosításra is jut idő, láthatjuk a kihalófélben lévő állatok pusztítóit, azokat a szemét orvhalászokat, amint jól pórul járnak.
A rendező cselesen leplezi, hogy fikarcnyi tehetsége sincs a felnőttet, gyereket egyaránt bűvölni képes sztorizáshoz. Nem rajta múlik, hogy kiderül: az állatok rendesebb fazonok, mint az emberek. Még egymás nyelvét is képesek megtanulni, csak hogy segíthessenek egymáson. Sőt, a kutyus több száz mérföldet vándorol, hogy megtalálja haverját - (a nézőtér szíve szakad meg, amíg ez sikerül neki). Ja, és a gyerekek mindig okosabbak, és érzékenyebbek, mint ahogy mi felnőttek feltételezzük róluk. Ez is a film akaratlan tanulsága: az állatjogok korában nem árt ezt is észben tartani, főképp nyáron, a kulcsos srácok inváziója idején.
Nyulinak csak az nem tetszett, hogy a filmben egyetlen- egyszer sem simogatták meg ezt az aranyos szőrcsomót: se a gazdája, se a barátnője, se a kisfiú. Akkor minek nekik kutyus? - kérdezte. Azóta ilyen háklis, mióta hazajöttünk a nyaralásból, mert a faluban "ottfelejtettek" két fajkutyát - vége a nyárnak, már nem kell, kidobjuk. Most aztán eltart egy ideig, amíg lebeszélem Nyulit a kutyavásárlásról. Otthon elég az a két cica, amit szakmányban dögönyöz.
És még örülhetek, hogy nem delfint akar.
