Andreas Dresen "Nyárspolgárok" (Halbe Treppe) című filmjét a 2002-es Berlini Filmfesztiválon a zsűri nagydíjával jutalmazták. Valószínűleg ennek kapcsán került be a Titanic Filmfesztivál műsorába, mely az idén külön fejezetet szánt a német filmművészetnek. A dokumentumfilmes stílusban forgatott film egy hajdani keletnémet városban, egy frankfurti lakótelep kies vidékein játszódik.
Dresen filmjét a lehető legtávolabb helyezi a romantikától s a lehető legközelebb a hétköznapi emberek világához. Főhőseit azok közül a negyven év körüli házaspárok közül választja, akiknek a gyereknevelés és a munka napról napra, évről évre egyre inkább felőrli egymásra való odafigyelésüket. Aztán egyszer ráébrednek túl álmokon és szerelmen, poros ambíciók és virágos tapéták közt, hogy már régóta nem ismerik egymást s önmagukat.
Uwe elhanyagolt felesége, Ellen például számára is váratlanul beleszeret barátnője, Katrin férjébe. A férfi szintén egy megfáradt házasságból menekül Ellen karjaiba. Ám a szeretők titkos útjait csak rövid ideig járhatják, mert egy nap Katrin rájuk talál a lakótelepi habos fürdőkádban. Dresen nem az a rendező, akinek filmjében a férfi és nő kapcsolatának beteljesülése a szerelem lenne s a megcsalt felek kínzó szenvedélyeiktől vezérelve kapnának a konyhakés után.
A tragikomikus leleplezés után a két házaspár továbbra is saját lakásában él azzal a különbséggel, hogy Ellen és Chris időnként találkoznak, Katrin és Uwe pedig sebzett szívvel bár, de a hirtelen fakadt románc kihűlésében reménykednek. És nem hiába, hiszen Chris gyorsan kilép a játszmából, amikor rájön, hogy ha összeköltözik Ellennel, újra csak egy olyan házasságban találja magát, amiben eddig is része volt. Ellen, bár Uwe visszavárja, mégis úgy dönt, önálló életet kezd.
A "Nyárspolgárok" persze nem banális története miatt válik érdekessé, hanem a Dogma filmekhez hasonló, közvetlenségen és spontaneitáson alapuló stílusa által. A film célja nem a képeslapok idealizált világának hamis álomrekonstrukciója, hanem a hétköznapi élethelyzetek pórusokig hatoló ábrázolása. A minimál stábbal, szűk terekben forgatott képsorokban nagy szerepet kapnak a közelik és a mozgékony kamera. Az elidegenítő hatások egyik eszköze, hogy a drámai fordulatokat a csúcspontnál félbehagyja, s dokumentumfilmet imitáló interjúbetétekkel toldja meg, melyekben a hősök önmagukról beszélnek.
Nincsenek szappanoperába illő felvarrt ráncok, takargatott hájak, púderezett himlőhelyek. A közönség a romantikus beleélősdi helyett valami ismerős idegenséggel szembesül, saját idealizált fotókkal takargatott valóságával. Valami átlag, átlag, átlag. Ahogy a "Trainspotting" végén a kábítószer nihiljéből kiszabadult Mark Renton sorolja mindazt a jót, amit az élettől még vár s ami elől azelőtt a droghoz menekült. Talán Dresen is hasonlóan gondolkodik a filmezéssel kapcsolatban.
