Paul Greengrass egy Bourne-trilógiára elegendő drámát sűrített egyetlen teherszállító hajóba.
Akik irigylik a problémáinkat
Ha Tom Hanks egy film elején kapkodva készülődik utazáshoz, akkor jó esély van rá, hogy előbb-utóbb egy kosárlabdához kezd beszélni. A helyzete ezúttal kapitányként még rosszabbra fordul, ugyanis kalózok támadják meg hajóját. Pedig a Phillips kapitány nem kosztümös film, nagyon is jelenkori. Tudniillik egyes afrikai partoknál a kalózkodás még mindig nem azt jelenti, hogy internetről letölti valaki a Bourne-csapdát, hanem hogy akár lyukas motorcsónakkal, de mint az állat nekimegy egy nála százszor nagyobb acélmonstrumnak pár kalasnyikovval. És ez működik!
Így mielőtt nekiállunk cincálni a greengrass-es kamerakezelést és az akciófilmbe oltott személyes drámát, egy fél gondolatot szánjunk erre a szituációra, mert nyugati ember számára tényleg döbbenetes. Amikor a főszereplő fent említett készülődését nézzük, a feleségével folytatott párbeszédjét hallgatjuk karrierről, a felgyorsult világról, a kirepülő gyerekekről, akkor a sokat látott néző már sejti, hogy ezek nem véletlenül hangoznak el. Hanem azért, mert ez a jóléti társadalom, a nyugati ember problémái hamarosan igen erős ellenpontot kapnak a történetben. S egyszer csak megjelennek azok, akiknek élethelyzete annyira kilátástalan, hogy nem néznek se istent, se embert, csak ha lehetőség van, támadnak, mert egyszerűen nincs más lehetőségük, ha ezen a héten is enni akarnak.
És akik még ebből is profitálnak
[img id=515532 instance=1 align=right img]Erre az egész túszejtősdiről néhányan talán emlékezhetnek még a tévéhíradókból, ugyanis nem volt annyira régen: Richard Phillips kapitányt 2009 áprilisában ejtették foglyul tinédzser szomáli kalózok, miután megtámadták a segélycsomagot szállító Maersk Alabamba nevű hajót. Igaz történet + Tom Hanks + erkölcsi/társadalmi mondanivaló = SIKER. Nem is olyan nagy baj ez, hiszen a kapitány története, legalábbis, ami lett belőle a forgatókönyvben, jól kidolgozott és izgalmas. Tom Hanksről elég régóta tudjuk, mi mindenre képes, itt mégis azzal az érzéssel keltem fel a székből, hogy soha ilyen fantasztikus alakítást nem láttam még tőle. De becsapós a szituáció, ugyanis az utolsó percben mutatja be mindezt, addig hozza a maga átlagát. Greengrass ugyanis nagyjából ennyivel tovább hagyta bekapcsolva kameráját, mint az összes többi akciófilm; nem tudom, hogy direkt azzal a szándékkal, hogy – szó szerint – hozzáadjon valamit a zsánertől megszokottakhoz vagy eleve úgy érezte, ezt a karaktert nem addig, hanem emeddig kell követnünk, hogy teljes képet kapjunk róla. Akárhogy is, Tom Hankset szívesen faggatnám erről az utolsó öt perces alakításáról.
Plusz akiket hozzáteremt
Ha a film elején nem kerülnénk képbe teljesen az alkotók már említett szándékát illetően, hogy itt akkor most nem csak két ember áll egymással szemben, hanem két világ, akkor azért biztos, ami biztos, ezt el is mondják. Mire ez az – egyébként egészen kurta – párbeszéd lezajlik, addigra már a kalózok koszos talpú főnöke és a fehér inges hajókapitány eltöltött egymással annyi időt, ami zavarba ejtő is lehet. Mert végig ott lóg a levegőben, hogy ők ketten elkezdenek egymással szimpatizálni. De Greengrass nem fut bele ebbe a hibába, nem hollywoodizálja a megtörténteket, legalábbis nem olyan mértékben, hogy az életszerűtlenné váljon. Meghagy nekünk két embert, akik egy extrém szituációban szépen lassan felépítenek maguknak egy kivételes kommunikációs közeget, amelynek aztán ki-ki a maga irányába igyekszik feszegetni a határait – ez pedig izgalmasabb mint bármilyen tűzpárbaj.
Kinek ajánljuk?
- Tom Hanks rajongóinak – tehát végeredményben mindenkinek.
- Akik hallottak már ezekről a szomáliai eseményekről.
- Akik kedvelik Greengrass stílusát, mégha ezúttal kevesebb is az akció mint a Bourne-filmekben.
Kinek nem?
- Akik szerint marhaság, hogy ezek a mezítlábasok feljutottak egy szupermodern amerikai hajóra.
- Akik hamar ráunnak az egy helyszínes sztorikra.
- Tengeribetegeknek.
8/10
