A Good Will Hunting-ért Oscar-díjra jelölt rendező, Gus Van Sant a kamaszok egyszerre szórakoztató, és véresen komoly lelkivilágát festette ismét mozivászonra. A tempó lassú, de az ijesztés sikerül.
Történet
Egy gördeszkás tinédzser élete felborul, miután egy biztonsági őr végzetes balesetének okozója lesz.
A rendezőről
Gus Van Sant a kilencvenes évek elejétől szokatlan módon kettős alkotói vonalat képviselt. Botrány-művészfilmjei mellett, mint az Otthonom, Idaho River Phoenix főszereplésével, minőségi hollywoodi darabokat is készített. Utóbbiak hozták meg számára az elismerő díjesőt, például a Good Will Hunting. 1998-ban ő dolgozta fel újra a Psycho-t színesben.
2002-ben többek között Tarr Béla hatására stílust váltott. A Paranoid Park a hasonló tematikájú Gerry, Elefánt, és Az utolsó napok című filmeket folytatja a sorban.
Amit gondolunk
Már a címtől kiráz a hideg, mert nem kell ahhoz még csak gyilkosságnak sem lennie egy filmben, amiben gördeszkás fiatalok robognak félcsövekben és alagútok falain egy a testre veszélyesnek tűnő guruló deszkán, hogy a paranoid szó minden lehetséges, negatív asszociációt előidézzen. Ez az előérzet később beigazolódik, bár senki nem töri össze magát, kivéve egy biztonsági őrt, igaz őt vonat szeli ketté, és legalább nem főszereplő. Főszerepben valójában maga a kamasz lét van, az a rövid, de annál kacifántosabb idő, melyet át kell vészelni, mint a mutálást, vagy az első menzesz sokkját, és amelybe a neves rendező egy kezdő színész segítségével enged bepillantást, akit úgy hívnak, hogy Gabe Nevins.
Ahogy az időrendben megbolygatott, a lélektani krimi cidrijét kiváltó vízió, szépen de leginkább lassan kibontakozik, Gabe alakítása hitelesnek bizonyul. Az általa megformált fiú arcáról nem lehet kikövetkeztetni, hogy ősnaív-e, vagy a legnagyobb szélhámos. Valószínűleg egyik sem igazán, és mivel kamasz, valójában mindkettő. Ráadásul válnak a szülei, így a fiú legszívesebben házon kívül lófrál, deszkázik és randizik, és a történet elejétől szemmel láthatólag valami sokkal jobban bántja, mint a szülei közötti elhidegülés. Egyébiránt sikeres fiú, a suli legjobb nőjével "jár", és az igazi boldogságot még az jelenti számára, ha van otthonról kölcsön verda, amivel be lehet gurulni a gyorsétkezde drive-ba, miközben valamelyik kedvenc zenéje bömböl.
A film tempója egészen lassú, művészi deszkás és kalászos-mezős képekkel terhelve, és elég Tarr Béla végeláthatatlan snittjeire gondolni, hogy pontosan magunk elé tudjuk képzelni. Gus Van Sant a Gerry, az Elefánt és Az utolsó napok című filmjeiben ugyanebben a témában, ugyanígy járt el, és már akkor a magyar Tarr Béla hatása alatt volt, ami az elvarázsolóan hosszú beállításokat illeti. Azok alatt persze jól lehet gurulni és tépelődni az andalító zenére. Mintha Van Sant el akarná altatni a nézőt, talán, hogy nagyobb legyen a sokk a fordulópontnál, de még inkább, mert épp ilyen a fiút körülvevő világ - figyelmetlen és nemtörődöm.
Maga a dráma a baleset megtörténtétől katartikus, mert ripsz-ropsz ott találjuk magunkat a másodpercek alatt, akaratán kívül gyilkossá váló tinédzser bőrében. Vele érzünk, és attól a pillanattól már nem zavar a lassú tempó, sajátunkká válik, de annál jobban megvisel. Onnantól egyetlen kérdésen rágódunk szakadatlan a főszereplővel közösen: most mi lesz?
Kinek is?
Érzékeny lelkeknek nem, de minden művészfilmeket kedvelő, azokba kellemesen, és türelmesen(!) belemerülni tudónak igen. Beleértve a kamaszokat.
