Ott járunk, ahol a madár se, viszont a mozi már kismilliószor. Coenékkal, a jó nevű műfaji idegenvezetőkkel tesszük meg az első métereket a western ritkás aljnövényzetében, a kamera a szikkadt texasi semmit veszi, közben pedig Tommy Lee Jones azzal az Oscar-díjat érő (idén mégsem ő kapta), megfáradt orgánumával rákezd a régi nótára. A nyugdíj előtt álló seriff keserveit sorolja, csupa elszáradt közhelyet a változó időkről, olyasmiket, hogy ez már nem az ő világa, meg hogy a régi szép időkbenÉ - hervasztóan second hand kezdet, annyi szent.

Egy kicsit sem állunk jobban, amikor nem sokkal később előkerül az a bizonyos gazdátlanul hagyott pénzes táska, amely oly sok thrillernek és komédiának adta már meg a megnyugtató kezdőlöketet. Coenéktől mindkettő kitelik; láttuk már, nem is egyszer, milyen az, amikor kacsintásra játszanak a fiúk, és olyan is volt, elég régen ugyan, amikor minden kilőtt tölténnyel elszámoltatták a főszereplők lelkiismeretét. A dramaturgiailag létfontosságú táskáig az ismert s fotogén turistautakon vezet az út, előre köszönnek a kiszáradt fűcsomók, egyesek már akkor itt kókadoztak (s ha kell, papírral igazolják), amikor John Ford erre űzte a hatos fogatot. Szép-szép, épp a Coeneknek való vidék, de merre tovább?

A két lehetséges útirány közül a westerncsizmás thriller felé döcögünk, egyelőre kicsit jótanulósan, bár az idő valamelyest lassabban telik, mint ahogy ezen a tájon, ebben a műfajban szokás. A főszerepbe tolakodó préri egyik szegletében a nép fapados fia, farmeres-kockás inges hobbivadász biztosítja ki a puskáját, a másikban egy idegenségével tüntető alak hagyja, hogy bilincsbe verjék. Mindezt azonban olyan megfellebbezhetetlen fensőbbséggel teszi, hogy nem fér hozzá kétség: csupán színjáték számára az egész kicsinyes, földi processzus, bilincsben vagy anélkül, ő itt az úr élet és halál felett. 't, ezt a Chigurh névre hallgató pszichopatát Javier Bardem alakítja: a mindenkori filmakadémiai ízlést jelzi, hogy az ilyen egzotikus erőszakszervezetekre, mint amilyen Bardemé is, előszeretettel aggatják az érdemrendeket, főleg, ha művészetet orrolnak a vértócsák közelében. A Coenék háza tájára pedig minimum a Fargo óta érdemes figyelni, nehogy véletlenül díjazatlanul maradjon egy friss amerikai klasszikus, mert a fiúk olyan rendszerességgel járnak rá a filmtörténeti málnásra, hogy minden próbálkozásuknál érdemes készenlétben állni. Jelenleg a nagy vadnyugati kanavász előtt álldogálunk, melyet akkor is elnéznénk napestig, ha semmi egyéb nem történne, csak Tommy Lee Jones dörmögésétől kísérve alábukna a vérvörös napkorong. És ha mindez mégsem lenne elég, még mindig jöhetnek azok a híresen morbid Coen-poénok, melyekből egy-kettő is biztosítékot jelent arra nézvést, hogy menten lehessen boncolgatni, milyen új alfejezet szakadt fel a műfaj sokat szenvedett testén. De csak azért sem jönnek a híres poénok, és miután emberünk, az alkalmi vadorzó (maga mögött hagyván több teherautó-rakománnyi lemészárolt kábítószercsempészt) elaraszol a talált pénzzel, megindul egy szimplának látszó macska-egér hajsza, melyben a szerepek, bár adná magát a kényelmes fordulat, egyszer sem akarnak gazdát cserélni. Felvillan ugyan a szélesebb panoráma, a táska mögött álló megbízók láncolata, az intézményesített bűnözés és az intézményesített bűnüldözés gépezete, de ennél jóval szűkebb a keresztmetszet: két ölési technika kerül teljesen sportszerűtlenül versenybe egymással. Az amatőr és a profi, a futtában kifejlesztett gerillatechnika és az egész élet munkájával elsajátított hirig. Közben pedig, mint az ábrándos doktor Menzelnél, ott kolbászol mindvégig a tájban a nyugdíj előtt álló seriff, akitől filmes beidegződéseink mentori segítséget követelnének, de minimum egy bölcs gyászbeszédet. Tommy Lee Jones azonban nem affektált, amikor a film elején elsírta bánatát: ő valódi kisnyugdíjas. Pofátlanság ez a hollywoodi sztereotípiákkal szemben, a helyükben biztosan ki is kérnénk magunknak, hogy itt soha senki nem emelkedik hősi magaslatokra, nem győzi le se magát, se a másikat, hanem a sorsával igen nagy egyetértésben dobja fel a talpát. Persze a hely szellemére érzékeny rendezőknek gondjuk van rá, hogy e pusztító, de az adott környezetben teljesen magától értetődő programot valamennyi szereplőjük kellő számú kitérővel hajtsa végre. Így megfordulunk Mexikóban, megszállunk egy sor útszéli motelban, és vannak, akik valamilyen félreértett műfaji egyensúly kedvéért egy-két poént is eleresztenek, ám hiába, rögtön ott a száj sarkában a lemondás mosolya, a szemek véreres fehérjében az életmóddá tett űzöttség. Valójában nem bűnüldözés, de még csak nem is bosszúállás az, ami a szemünk láttára zajlik, hanem egy nagyon is mindennapos történet, ahol a vadon törvényei szerint mindenki teszi a dolgát: az öregek lamentálnak, a gyilkosok gyilkolnak, a pénzes táskával menekülő alak pedig addig fut, amíg be nem éri valaki az utakon poroszkáló gyilkosok közül. A hátsó-texasi társasági közlekedés egyik tán (moziban mindenképpen) lehetséges formájáról, a géppuska általi halálról szól e nagyon is szomorú történet, melynek legfőbb tanulsága mindössze annyi, hogy golyózáporban okosnak nem lehet lenni, legfeljebb szerencsésnek.

Ha nem lenne rajta ez a vékony, egzotikus, vadnyugati máz, akár sültrealistának is mondanánk a Coenek minap négy Oscar-díjat begyűjtött moziját. Bizonyos nagyon is földi szempontból feltétlenül.