Híres művészek, mozgalmas élet, kávézók, Eiffel-torony, régi képeslapokról ismert városrészek – sokak számára ezek a szavak ötlenek fel először, ha meghallják azt a szót: Párizs. A francia főváros mindig különleges hatással volt az emberekre. Számtalan film készült már róla, legutóbb Woody Allen filmjében csodálhattuk meg újra. Az Éjfélkor Párizsbant szokása szerint írta és rendezte, forgatókönyvéért pedig idén Oscart kapott.
"Párizs esőben a legszebb"- ez a kijelentés többször is elhangzik Woody legújabb filmjében. Az eső a megtisztulás szimbóluma. Eső után a világ kap egy új esélyt, hogy a dolgokhoz más módon viszonyulhassunk. A filmben párhuzamot lehet vonni Gil, a főhős (Owen Wilson) személyiségének és nézeteinek fejlődése és az eső, mint jelkép között. Ahogyan az eső tisztára mossa Párizs utcáit, úgy Gil felismerése is addigi életfelfogásáról egy új élet lehetőségét ígéri. Gil, mint sok ember, elvágyódik saját korából. Nem elégedett életével, változtatni szeretne, de még bizonytalan, legszívesebben feladná a biztos jövedelmet hozó hollywoodi forgatókönyvírói állását, Párizsba költözne és regényeket írna. Végül a párizsi éjszakától megkapja a választ a "hogyan tovább" kérdésére különleges és varázslatos eseménysorozatokon keresztül, melyek örökre megváltoztatják az életét.
Az elvágyódás Woody egyik központi témája, más filmjeiben is rendszeresen előbukkan. Erre remek példa a "Kairó bíbor rózsája", melyben a főhősnő a mozi világába vágyódik, mely a saját nehéz életével szemben a gondtalanságot jelenti számára. Végül mindig ugyanazt a megoldást kapjuk: az elvágyódás nem megoldás az élet bonyodalmaira, csak egy csalóka délibáb. A saját jelenünkből és életünkből kell kihoznunk a legjobbat.
A filmben Allen talán túl egyértelműen, tanmeseszerűen jeleníti meg mondanivalóját. Emiatt jóval könnyedebbnek tűnik régebbi filmjeinél. Lehet, hogy őt is elkapta a hollywoodi gépszíj: a nagyobb bevétel érdekében minél egyszerűbben szól a közönséghez, hogy ezáltal jóval többen értsék a mesét, és legyenek kíváncsiak a filmjére. Azonban a forgatókönyv alapötlete igazán eredeti. Időtálló kérdésekkel (elvágyódás, önmegvalósítás, szerelmi dilemma) foglalkozik, és ehhez teremt egy csalóka álomképet, melyben végül választ ad a mindnyájunkban felvetődő problémákra. Mindezt pedig a rendező a tőle megszokott intellektuális és fanyar humorral teszi.
A film szerkezete nem bonyolult, nincsenek éles ugrások a helyszínek és a cselekmények között. A narratíva egyszerűsége is megerősíti: mesét látunk. A film elején sokáig csak Párizst látjuk minden napszakban. Nem a kamera mozog, hanem Párizs kel életre az archív felvételeken; ezáltal hagyja, hogy a város bevonjon minket varázsába (ez a filmes megoldás sem idegen Woody Allentől, a Manhattan elején is ugyanígy csábítják el a nézőt New York szépségei), ahogy az egész film sem kamera-trükkökkel éri el hatását, hanem a karakterekkel, a helyszínnel és a történettel. Ezek a karakterek nem összetettek, mindegyik jellemezhető egy-két tipikus tulajdonsággal, mégis kiváltanak belőlünk valamilyen hatást, mondhatni: "karakteres karakterek". A film hangulatos zenéje pedig remekül aláfesti a jeleneteket. Ha a várost pásztázza a kamera, vagy a főhős sétáit követjük, úgy érezzük, mintha utcazenészek játszanának a környéken, vagy egy közeli kávézóból szólna az andalító muzsika.
Mindent összevetve az Éjfélkor Párizsban egy nagyon szórakoztató és kedves film komoly mondanivalóval, ám néha felötlött bennem, hogy túlságosan egyértelmű. Nem veszi igénybe azokat a szellemi képességeinket, melyekkel úgyis meg tudunk valamit érteni, hogy nem mondják ki, vagy csak utalnak rá. A kivitelezés azonban igazán megkapó.
