Nekem ne mondja senki, hogy a világ nem változik. Gondoljunk csak vissza, mi számított az unalmas, már nem fiatal férfi legfőbb mozgóképes ismertetőjelének harminc évvel ezelőtt? Nyilván a hajháló és a zoknitartó (jó ég, mi mindenre volt képes ezekkel a rekvizitumokkal Ugo Tognazzi!). Még régebben a bajuszkötő és a hálósapka. Olyan ez, mint a digitális képrögzítés megjelenése a hétköznapokban: vizsgált műalkotásunk egy orrtapasszal és női ágon egy fogvédővel nyit, melyből menten világos: módfelett unalmas népekhez lesz szerencsénk.
Ám a mozi tipikusan az a hely, ahol a legunalmasabb népek is izgalmasak lehetnek (úgy másfél és hét óra közti hosszban). Nem Ingmar Bergman vagy Tarr Béla munkásságára gondolok, hanem arra, hogy a vetítőteremben sötét van, s könnyen összecserélhetik őket valaki másokkal - hisz' másnak egészen biztosan izgalmasabb az élete, mást ne mondjunk, nem visel horkolás ellen orrtapaszt. A legnagyobb baja persze az efféle félreértéseken alapuló komédiácskáknak, hogy csak egyféleképpen folytatódhatnak: kergetőzéssel, ami ugye kábé a Megöntözött öntöző óta egyidős az intézménnyel. Nos, jelen kiszerelés tulajdonképpen megállná a helyét a tolongásban, szuburbán unalmasék New York-i fogócskája Mark Walberg társaságában olyan kipróbált bútordarabok elől, mint Ray Liotta vagy William Fichtner kis híján szórakoztató is, de inkább nem az: leginkább a film idiotisztikus gügyögése miatt. Pendrive= dugiluki, milyen? Örömünkre azonban csak egyéjszakás kalandról van szó, utána hőseinkkel együtt húzhatunk mi is az unalmasba.
