Az igaz történet alapján készült Pénzhamisítók az első osztrák film, amely a legjobb idegennyelvű film kategóriájában Oscar-díjat nyert valaha.
Most lehet az Amerikai Filmakadémia évente osztott presztízs-díját komolyan venni vagy nem, tény, azonban, hogy ha egy nem feltétlenül preferált országra felhívódik a figyelme, az már valamit jelent (egyébként meg sokszor valóban jelzésértékű a külföldi Oscar. Jó, fontos filmnek adják általában, de érdekes az is, hogy az osztrák-német koprodukcióban készült filmet félig-hazájában, a Berlini Filmfsztiválon "csak" jelölték, nem kapta meg az Arany Medvét, tehát valami vonzalma kell hogy legyen a Oscarnak a történelmi gócpontokat boncolgati munkák iránt).
Szögezzük le, hogy még életünkben nem láttunk filmet a Holokausztról. Nem jelentek meg előttünk az ábrázolhatatlan, a képileg megragadhatatlan képei. A Holokauszt filmográfiája a klasszikusabb, trauma-feldolgozó verziók (Schindler listája) mellett többek között erről is szól: elmondani a vizuálisan elmondhatatlant - sok kísérlet ezt is támogatta stilizált, a groteszk vagy a humor irányába hajló világukkal (Életvonat, Az élet szép). A Pénzhamisítók történetében illik ebbe a halmazba. S ha soha nem láttunk volna még képeket az emberiség történetének egyik legborzasztóbb, legszégyenteljesebb momentumáról, a Pénzhamisítók éppen megfelelő film lenne arra, hogy bevezetődjünk a világába. De miért ne láttam volna filmet a témában? - kérdezheti a néző-olvasó. Hát éppen ez a filmmel kapcsolatos egyetlen problematikus kérdés.
1942-ben járunk, Sachsenhausen nevű helyiségben. A második világháború németek által kiagyalt, addig sosem látott léptékű pénzhamisítása egy táborban zajlott. A helyzet önmagában abszurd: a műhely sarkában pingpongasztal, a rabok jóltartva, hiszen nélkülözhetetlen grafikusok-tervezők, mesteremberek. Nincs más, csak a munka, a műhely falain túl ott a borzalom, itt jóltartják őket. Fontos háborús célt szolgálnak, az ellenség gazdasági összeomlasztását. Ezt a világot mutatja meg Stefan Ruzowitzky filmje. Ruzowitzky neve egyébként ismesen csenghet a thriller műfaj kedvelőinek, hiszen az anatómia című német darab első és második részét is ő jegyezte.
Legnagyobb erénye valószerűsége: a kézikamerahasználat bizonytalansága, a szereplők élethű játéka. Néha már-már hátborzongató a dokumentumszerűség érzete. A főszereplő Karl Markovics folyamatos jelenlétének hihetetlen ereje van.
Arra lennék igazán kíváncsi, mikor készül egy olyan film a Holokausztról, amelyben egyetlen szó, kép, hang nem referál a tragédiáról. Mert amilyen súlyú a történet, még ez is elképzelhető.
