„Annyira rossz dolog lenne egy új világra vágyni, amely nincs tele olyan borzalmas emberekkel, mint a családod?” – teszi fel a kérdést a Humane című filmben Bob (Enrico Colantoni), az önnépirtós közbeszerzést nyerő cég eutanázia-szakértő alkalmazottja. A jó munkásember éltes, kattogós izgatottsággal viselteti magát, mint aki nemrég fedezte fel, hogy az alvást tökéletesen lehet helyettesíteni különböző amfetaminszármazékokkal is. Erre persze van oka: egész nap házról házra rohan, hogy a nemzeti öngyilkosprogramba önként jelentkezőket segítse át a túlvilágra. Picit már bezizzent.

A program leginkább a szegények körében népszerű, hiszen sokan közülük belefáradtak a folyamatosan érkező nemzetközi krízisekbe, a küszöbön álló klímakatasztrófába, amelynek köszönhetően már a napfényben sem biztonságos tartózkodni. Meg őket vigasztalja az a tudat is, hogy családtagjaik szép kövér csekket kapnak a kormánytól, „önkéntes”, „hazafias” szolgálatukért cserébe.

Caitlin Cronenberg (A legyet is jegyző mester, David lánya) első játékfilmjében viszont az igazi konfliktus már abból adódik: mi van, amikor kiderül, hogy a gazdagoknak is ki kell venniük a részüket az össznemzeti emberáldozatból?

Na de kinek kell szurkolni?

A költségvetés által visszafogott, de érzékletes világépítés után Cronenberg a disztópikus thriller cselekményét egyetlen takaros házba helyezi. Ide hívja össze a nyugdíjas hírolvasó (Peter Gallagher) a négy kallódó, felnőtt gyerekét (Jay Baruchel, Emily Hampshire, Sebastian Chacon, Alanna Bale), hogy nagy bejelentést tegyen. Azzal sokkolja a családot: mintegy társadalmi igényű példamutatásból részt vesz az önkéntes jellegét elveszíteni látszó eutanáziaprogramban, amellyel az USA akarja bepótolni népességcsökkentési deficitjét. 

Nemzetközi szinten van miért szégyenkezniük: az ország csak kullog az ENSZ-ben meghozott 20 százalékos népességcsökkentési cél felé, miközben Oroszország például már jóval a határidő előtt teljesítette azt. (Bele se merek gondolni egy olyan filmbe, amely azt mutatja be, hogyan csökkentette az orosz vezetés az ország népességét ilyen gyorsan és hatékonyan.) Már bármelyik pillanatban megérkezhet az eutanáziát végző kormányzati hullabeszolgáltató Bob, amikor a diszfunkcionális család rádöbben, mire is készül apjuk.

A disztópikus családdrámának induló filmet egészen pontosan eddig lehet kitalálni. A másfél órás játékidő alatt a cselekmény több meglepő, de teljesen logikus fordulatot is vesz. A műfaji elemek köre is bővül: a Humane néha otthoninváziós horror, néha moralizálós thriller, de megjelennek a slasher elemei is. A fordulatokat a rendező jó ütemben kibomló, groteszk humorral tálalja, amely csak néhol, enyhén válik erőltetetten kacsintgatóssá.

Az aktuálpolitikai utalások nagyrészt működnek, amikor pedig nem, mindig akad valami más érdekesség a vásznon, ami eltereli róla a figyelmet, és megerősít a bizonyosságban, hogy egy elég király filmet nézünk. 

Vérengzés, mely felüdít, jó kedvre derít

A színészek közül kiemelkedik Jay Baruchel munkája, aki mélyen, látványosan megélt patkányságával önti emberformába az egész koncepció groteszkségét. Ő az a kormány zsoldjában álló „szakértő”, aki különböző tévés műsorokban népszerűsíti az eutanáziát – akár gyerekeknek is –, magánbeszélgetésekben viszont már legyint, hogy a program „nem olyan embereknek való, mint mi”. Még az is kiderül, hogy a „mint mi” alatt pedig leginkább a fehéreket érti.

Mellette még Colantonit is élvezet nézni a szociopata kormányzati alkalmazott szerepében: miatta bizonytalanodunk el igazán afelől, hogy kinek is kellene szurkolnunk az egyre hajmeresztőbb irányba menetelő cselekmény során.

A többiekkel együtt még azt is hitelesen eladják, amikor Michael Sparaga forgatókönyve csak némi önparódia árán jut el oda, ahová akar menni. 

A műfaji és egyéb fordulatokkal való zsonglőrködés az eseti botlások ellenére azért válik igazán emlékezetessé a Humane-ben, mert közben a cselekmény helyszíne nem változik. Cronenberg és Douglas Koch operatőr remekül használja ki a felső középosztálybéli otthon fényeit és tereit arra, hogy többféle hangulaton vezesse keresztül a nézőt. Ez legutóbb talán az Én vagyok Anya című netflixes sci-finek sikerült, ám ott a dolgot egyszerűbbé tette a magas költségvetés, illetve az, hogy a harmadik felvonásban azért picit a külvilágot is megmutatták. 

Cronenberg kevesebből főz. Mostanra akár apjától, akár a szintén alacsony költségvetésből emlékezetes rémálmokat összehozó bátyjától, Brandontól (Gyilkos tudat, Végtelen víztükör) is elleshette, hogyan kell kis pénzből nagy focit csinálni. Caitlin stílusa kevésbé szürrealista, de politizálósabb, mint férfi családtagjaié: pár klasszikus elsőfilmes aránytévesztés ellenére kreatívan, vérbeli tehetséggel hoz létre egy egyedi, emlékezetes víziót.

A Humane-t a tengerentúlon már tavaly bemutatták, hozzánk viszont csak mostanra ért el a Max (sóhaj: hamarosan megint HBO) felületére.

Egy tökéletlen, de intenzív és végig szórakoztató film került hát hozzánk egy kattintásnyira, amelyhez hasonlót elég ritkán láttunk, pont ugyanilyet meg még soha. Ez pedig különösen frissítő élmény manapság, amikor könnyen tűnhet úgy, hogy a magas korhatáros thrillerek piaca elkezdett beszűkülni az egyre köldöknézegetősebbé váló elevated horrorokra (Nosferatu), a Tűnj el! nyomán sorjázó, társadalmi igényű, élvezhető, de felejthető félvígjátékokra (Társ, Opus), illetve a céltalanul önironizáló nettó hülyeségekre (Amitől félünk, A majom), illetve ezek keresztmetszeteire. És akkor még nem is beszéltünk az „együk meg a gazdagokat" nevű alapvető emberi igényt aprópénzre váltó alkotásokra, amelyekből lassan tényleg minden hónapra kettő jut.

A Humane bizonyíték arra, hogy elég ihlettel nagyon sok klisén túl lehet lényegülni, no meg még a szegényes költségvetéseket is bőven kipótolni. Valamint arra is, hogy műfajukban a legjobb friss filmeket nem feltétlenül a mozik plakátjain vagy az influenszerek posztjaiban találjuk meg. Ha ez a film téged is olyan jó kedvre derít, mint engem, akkor könnyű lesz elnézned neki a hibáit is.

Unod a rókabőrt? Rengeteg eredeti filmet gyárt Hollywood, csak te nem nézed meg őket

Nem igaz, hogy ma már csak folytatásokat, előzményeket, és egyéb frencsájzfilmeket termel Hollywood. Csupán felaprózódott a mainstream, egyre nagyobb a választék, a válogatás pedig egy olyan készség, amit még mindannyiunknak tanulni kell.

Tovább