Doktor Lecter, azaz Hannibál tanár úr visszatért közénk. A sorozatgyilkos kannibált ez alkalommal egyetlen életben maradt áldozata, egy nyúzott arcú csilliárdos hozza helyzetbe, aki éktelen bosszút tervez a Firenzében szabadlábon csemegéző doktor ellen. A befolyásos Mason Verger a revans érdekében kijárja, hogy Lecter egykori kihallgatóját, Clarice Starling FBI-ügynököt állítsák újra az ügyre. Nyomozóból csalétek lesz egy gourmet étlapján.
Emlékszem, hetedik általánosban komolyabb vitát folytattam az osztályfőnökömmel arról, hogy a Bárányok hallgatnak megengedhető-e minden korosztálynak, megérdemelte-e az Oscar-esőt, meg hogy nem az órán kellene megszerveznem a mozizást. A konklúziókat ma már nem tudom felidézni, a filmet és a hatását annál inkább. Egyáltalán nem számítottam hasonlóan intenzív élményre, de a folytatás silánysága azért meglepett.
Pedig az alkotók, köztük is elsősorban Dino De Laurentiis producer, már komoly tapasztalattal rendelkeztek Hannibál-ügyileg, hiszen a doktor alakját most festették harmadszorra a falra. Az 1986-os első résszel még simán beégtek: Thomas Harris Vörös sárkányából adaptált Embervadász szolid bukással végezte. '91-ben aztán Brian Cox helyére beállt Anthony Hopkins, és a világhír elérkezett a színésznek és a kannibálnak egyaránt. Éppen tíz évvel ezelőtt dobták meg a Bárányok hallgatnak stábját öt db. Oscar-szobrocskával, köztük a legjobb férfi színész (Hopkins), a legjobb női színész (Jodie Foster), a legjobb rendezés (Jonathan Demme) és a legjobb film (Ronald M. Bozman, Edward Saxon, Kenneth Utt) díjával.
Akkor miért kellett ilyen sokat várni a folytatásra? - kérdezhetnék jogosan a sikerszériákhoz szoktatott filmzombik. A válasz röviden: Thomas Harris lassan ír, közel tíz évébe tellett befejeznie Hannibál harmadik történetét. Az idő azonban beérett, alig ütötte le, ugyanis az utolsó billentyűt, amikor az olasz származású De Laurentiis azonnal leperkált tíz milliót az egyébként fanyalogva fogadott könyvre és ráeresztett két penge forgatókönyvírót (David Mamet - A postás kétszer csenget, Amikor a farok csóválja; Steven Zaillian - Schindler listája, Mission Impossible), akik kvázi happy-endinget kanyarítottak az eredetileg szomorúságos sztori végére. Jöhet a rendező!
Amikor Ridley Scott kezébe kapta a könyvet, éppen a Gladiátor jeleneteit forgatta Máltán. A grandőz római kori filmeposz rendezése nagyon lefáraszthatta őt, mert azzal stoppolta le a thriller rendezői állását, hogy "megfogott a történetben rejlő humor és romantika"... Nos, egyiket sem sikerült maradéktalanul visszaadnia, sőt az előbbi is inkább csak Sir Hopkins érdeme, a romantika pedig kimerült a firenzei jelenetek valóban festői fényképezésében és a finomkodó zenei illusztráció alákeverésében.
Persze egy thriller inkább hátborzongató legyen, mint vicces és nyálas - szólhatnának ismét a zombik, de ki kell ábrándítsam őket. A Hannibál több mint két óra alatt egy gramm feszültséget nem képes felépíteni a lojális nézőben, a legrázósabb jelenetekről is legfeljebb egy lepusztult szellemvasút perforált horror-maskarái juthatnak eszünkbe. Holott látszólag minden van itt, ami egy kellően perverz horrorhoz szükséges: kőgazdag és szószerint arctalan pedofil, drakulakastély, Firenze, Uffizi-festmények, ízléses emberevés. Csakhogy ezek a kellékek egy lebegő történetre lettek ráaggatva, a jelenetek úgy követik egymást, mint egy vásári slide-show diakockái. Hiába csillogtatja isteni tehetségét Anthony Hopkins, keménykedik Julianne Moore vagy arcátlankodik az elmaszkírozott Gary Oldman, egyikük sem tudja megmenteni az unalomba fúló lézengést.
Aki viszont kedveli a céltalan (öncélú) perverzió villogtatását, az készüljön a következő részre. De Laurentiis ugyanis a Hannibál eszméletlen kasszasikerét látva bejelentette, hogy újra nekifeszül a Vörös sárkánynak, remixeli a trilógia első fejezetét.
Hopkins baljós árnyként jobbról be, rábólint, aztán balra el.
