Mindig nagyon dobogott a szívünk, és elszánt izgalommal tettük a dolgunkat, amikor kisgyerekként átkutathattuk dédszüleink poros, ódon padlását, a kalandoknak ezt a végtelen tárházát. Minden egyes lom és kacat kincsekkel ért fel, mert történetük volt, s így a világról és mások életéről árulkodtak. Mégis akkor csodálkoztunk leginkább, amikor az egyik sarokban rég elfeledett, hatalmas könyvet találtunk, mely varázslatos utazásokra csábító, titokzatos mesékkel volt tele. A Szilvás csirkét megnézni pedig pontosan ugyanilyen érzés.
Mintha egy eldugott gyöngyszemet találnánk, aminek valódiságát már az üresen kongó moziterem is előre jelzi. Ez a Szilvás csirkénél szerencsére nem rossz ómen, csak a különlegesség bizonyítéka. A film másfél órája úgy telik el, hogy ámulunk szereplőinek küzdelmein és történetükön, és sóvárogva tekintünk a képzeletbeli világokra és helyszínekre, melyeket számtalan módon idéz meg. Mert a Szilvás csirke csak mesélni akar, a fantázia és a valóság közös gyökerét mutatja meg. Azt a helyet, ahol tér és az idő korlátai megszűnnek, és bárkiből bármi lehet.
Marjane Satrapi és Vincent Paronnaud a Szilvás csirkében a Persepolis után újra az animáció eszközeivel teremtik meg filmjük különleges hangulatát, itt azonban a rajzolt háttér és az eltúlzott díszletszerűség a valósággal és élőszereplőkkel keveredik. Hol egy arab kereskedő ópiumfüstös bazárjában nézelődünk, hol festett hegyek között buszozunk, hol a halál angyala látogat meg tudatunk félárnyékos helyiségében, hol pedig a dúskeblű Sophia Loren nyújt vigasztaló menedéket. De van itt megelevenedő háromdimenziós mesekönyv, árnyjáték és expresszionista gyerekkori emlék is.
Amennyire visszább szorul azonban az animáció a közvetlen vizualitásból, annyira nyer teret a film más rétegeiben. A szereplők színészi játéka és maguk a karakterek is mind elnagyoltak és végletesek, olyanok, mintha egytől egyig valamilyen régi regéből léptek volna elő. Sorsukat a végzet vezeti, történetük pedig egyszerre varázslatos és groteszk. A történet nagy része visszatekintésekből és flashforwardokból áll össze, így maga a cselekmény is mesébe ágyazott mese. A főszereplő Nasser-Ali (Mathieu Amalric) hegedűje összetörik, ezért – nem látván más kiutat reménytelen helyzetéből – elhatározza, hogy meghal. Miközben a részletek sorra a helyükre kerülnek, és megismerjük Nasser-Ali történetét, egy-egy rövidebb epizód erejéig az őt körülvevő emberek életébe is bepillantást nyerünk. Így jön létre a kaleidoszkópszerű sokszínűség, melyben a Végtelen történethez hasonló élettörténetek tucatnyi leágazása kerül egy csokorba. A játékosság és a könnyedség alapvető eleme a filmnek, a mellékszálak fokozatosan kirajzolódó módon támogatják meg a központi cselekményt.
A Szilvás csirke azért annyira jól sikerült film, mert ügyesen találja meg az egyensúlyt az animáció és a realitás, az érzelmi közelség és a távolítás, valamint a tragikum és a komikum között. A mű érezhetően a rendezőpáros szerelemgyermeke, melynek bevallottan nincsen más célja, csak nagy mesékben mutatni meg nagy érzelmeket. A kaland végére pedig arra is fény derül, mit is jelent pontosan a szilvás csirke, és miért olyan elemi jelentőségű.
