Új köteted, az Átkelés Budapesten címoldalán a „novellák” műfaj-meghatározás szerepel, de úgy látom, ez verses próza vagy prózavers.

Maradjunk annyiban, hogy ez egy új Térey-könyv. A csomagolás fontos, de nem a legfontosabb szempont. Bátran nevezhetjük őket novelláknak. Egyébként gondolatritmus által szervezett versprózában íródott, formailag leginkább Ransmayr A repülő hegy című regényéhez hasonlítanám.

A könyvben budapesti történeteket találunk. Mit jelent neked, az egykori debreceni számára Budapest?

Elsősorban az otthonomat, hiszen most már huszonöt éve élek Budapesten. Akár azt is mondhatnám, hogy ezzel a könyvvel ünnepelem az itt eltöltött negyedszázadot.

Nem hiányzik a vidéki élet?

Nem igazán, de egy megapoliszban való élet sem hiányzik, számomra Budapest az optimális méretű város. Viszont gyakran utaztam életemben, akár vidékről, akár külföldről legyen szó. Mivel két apró gyermekünk van, az utóbbi időben viszonylag csöndes és rövid utakat teszünk. Minden város érdekel, az urbanisztika is foglalkoztat, és a természet mint éltető közeg. Ha nem irodalommal, akkor valószínűleg városrendezéssel foglalkoznék.

A vidéki és a budapesti ember között fölfedezhető valamilyen különbség? Létezik olyan, hogy pesti ember?

Pesti és budai ember között a háború előtt lehetett markáns különbséget tenni. Az úri középosztály meg a proletariátus, illetve a nagypolgárság és a város körül lakó parasztság között. De Buda is fölvonultat sokféle társadalmi réteget, mondjuk az újbudai, lágymányosi kispolgárságtól a Svábhegy és a Rózsadomb elitjéig. Igaz, ez az elit sem egységes, tátonganak rajta repedések. A szocializmus eltörölte a markáns határokat. Akad olyan hajdani arisztokrata, aki panelben nőtt föl, miközben tömérdek paraszti származású – tehetséges vagy tehetségtelen – fiú került föl a Rózsadombra. Kimondott pesti szerintem nincs. Olyan pesti sok van, aki budainak szeretne látszani.

Te gyorsan budapesti lettél, amikor Debrecenből fölkerültél?

Azt hiszem, igen. Akkoriban vesztettem el az édesanyámat. Apám a betegségével küzdött vidéken, testvérem pedig nincsen. Pesten élt ugyan rokonságom akkoriban, de közeli, gondoskodó rokon alig. Magamra voltam utalva. Ha létezik termékeny tanácsadó, akkor egy jóbarát mellett a magány az – ha van elég időd egyedül barangolni, fölfedezni, mehetsz a saját fejed után. Ez számomra hasznos módszernek bizonyult. Akkoriban még Zuglóban laktam, amelynek belső részeit ugyanolyan jól ismerem, mint a tenyeremet.

Milyen ihletettségből származnak ezek a budapesti történetek, köthetők esetleg a saját személyes Budapest-élményedhez?

Nem olyan fontos, honnan származnak. Nyilván a fejemből. Egy író mindig csal és csúsztat egy kicsit, ha a forrásairól kérdezik. De nem áll érdekemben csalni. Elszegényíti az értelmezést, ha azt mondom, hogy egy adott novella megtörtént ugyan a valóságban, csak nem úgy és nem akkor. Mindegyiknek van valamilyen valóságmagja, ha nem az én életemből, akkor egy másik sorsból. De mivel mindent a lehető legmódszeresebben összekutyultam, most már nincs jelentősége annak, honnan vettem és miképpen csavartam ki őket.

Az Érzelmi zsarolás például egy Bergman-filmklubban játszódik, nagyon jól elcsípted a hely hangulatát és viccesek a figurák. Ez hogyan született?

Nagyon egyszerű, rengetegszer láttam Bergman A csend című filmjét és foglalkoztatott. Kerestem azokat a hősöket, akik levetítik maguknak, magyarázzák és félremagyarázzák a filmet.

Azok az olvasók is tudják élvezni majd ezeket a szövegeket, akik nem budapestiek és nem ismerik ezeket a helyeket?

Az előszóban írom, hogy Budapest ismeretlen arca érdekel. Pest látványa valamilyen új nézőpontból egy született budapesti számára is újdonságot jelent. A Háros-szigetre például civil halandó alig teheti be a lábát. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy vezetett sétán kétszer is láthattam – a peremét.

Egy békásmegyeri vajon mennyire ismeri Kőbányát? Csepelt? Semennyire. A  helyszínek nálam körülbelül annyira fontosak, mint mondjuk Kőszeg az Iskola a határonban. Lehetne más is, van másik határ és másik katonai iskola. De valamiért mégis fölcserélhetetlen ez a Kőszeg, igaz? Mégis ha egy francia olvassa a könyvet, személyes élmények nélkül is érti ezt a magyar kisvárost, ezt a katonai drillt.

Az írónak elemi kötelessége azt az érzést kelteni az olvasóban, hogy ő is az ábrázolt helyen jár éppen. Ha kellő alapossággal otthonossá teszem a közeget, belakja az olvasóm is, még akkor is, ha soha nem járt ott. Minden budapestinek és nem budapestinek ajánlom ezt a könyvet, hiszen alapvetően emberi alaptörténetekből áll.

Szemben a legutóbbi néhány könyvemmel, itt már nem az új középréteg problémáit pedzegetem, hanem a megzuhant kisemberről beszélek. Hőseimet – akik a legkevésbé sem valódi hősök – a boldogulás vágya, magyarán a társadalmi előrejutás, a vagyonszerzés, a titkaik, a félelmeik és a szexuális vágyaik foglalkoztatják.

Ha már itt tartunk, hogyan látod napjaink kissé lepusztult és nyomorúságos Budapestjét?

Cudar állapotban van a város, de úgy látom, örökké fejlődőképes. Somlyó György mesélte nekem, aki bujkált a háború idején, hogy amikor 1945-ben szétnézett a barátaival Budapesten, megállapították, hogy ebből a romhalmazból már sohasem lesz város. És látjuk, hogy mégis az lett, sőt nem is akármilyen. Legutóbb vidékről visszatérve mint vadonatfriss látvány nyűgözött le a vasárnapi Szent Gellért-tér, a hajóktól a hegyoldalig. Tény, hogy a harmincas-negyvenes évek Budapestje, amely még a kevésbé elfogult szemlélők szerint is Európa egyik legszebb városa volt, sohasem fog visszaépülni. Ez nagyon fájdalmas, sőt tragikus: mint egy nemi erőszak, amelyet nem lehet kitörölni az áldozat emlékezetéből. Nyílt városként szanaszét bombázták és lőtték, a második világháború egyik leghosszabb ostromát szenvedte el, és mégis város maradt. A legotthonosabb azok közül, amelyeket ismerek. Személy szerint szívből örülök minden épkézláb fejlesztésnek. Még a négyes metrónak is, és hagyjuk most a nyomvonalát.

És az emberek, akik megbetegítik a várost?

A habitus, amelyet megtapasztalunk az utóbbi tíz-tizenöt év Magyarországán, gyomorforgató és ijesztő. Rengeteg kielégítetlen akaratú, frusztrált polgár kering és ütközik egymásnak naponta, de ezért nem tehető felelőssé egyvalaki, egyedüli vétkesként még a politika sem. Ez az ország helyzete, a kontinens állapota, per pillanat. Átvonult már ezen a tájon ennél sokkal rosszabb évszázad, elég, ha a tatárjárásra, a török vagy a náci megszállásra, a Vörös Hadseregre vagy Rákosira gondolunk. Aztán mindig lábra állt valahogy. Én nem vagyok kétségbeesve, ha Budapestet vizsgálom. Családapaként is erős érdek fűz ahhoz, hogy fejlődjön ez a város. Nem is szeretnék innen elköltözni soha. Ha biztonságos gyermekkort és csöndet akarunk a fiainknak, akkor szerencsére léteznek vonzó zöld kerületek. Ezek viszont anyagilag jelentenek sokkal nagyobb terhet, mint mondjuk Józsefváros.

Neked mi a kedvenc budapesti városrészed és a kedvenc Budapest-regényed?

Kedvencem jó ideje a Svábhegy, de rengeteg kedves helyet tudnék mondani, a könyvben szereplő összes helyszín ilyen, és még egy csomó a Protokollban. A burjánzó Pest-irodalomból is nagyon nehéz egyetlen művet említenem, de a pesti Kosztolányi-novellák helyszíneit kifejezetten szeretem, az ifjúkori Üllői úttól egészen a húszas-harmincas évek „polgári prózájának” Krisztinavárosáig. Esti Kornél és a New York kávéház vidéke, az akkori irodalmi élet hihetetlen pezsgése vonz leginkább; Kosztolányinál olvastam először Erdélyi borozóról is az Opera háta mögött. De nagyon emlékezetes a Füvészkert a Pál utcai fiúkból, Szomory Király utcája, Csáth és Ottlik Kálvin tere, Jékely Tabánja, illetve Lengyel Péter Budapestje is. És – mindenki olvassa el! – Granasztói Pál nagypolgári miliőrajza, a Liane.