Megjöttek a pingvinek, s ha csoszogásuk vagy csusszanásuk nagyobb zajt vert a kelleténél, az a Heti Válasz beharangozójának és a címoldalt kinagyító plakátoknak köszönhető. Pedig a pingvinek alapvetően csendes állatok, s legfeljebb nászénekük veri fel a sarkvidék csendjét.
Odüsszeuszt, amikor hazatért Ithakába, nem az asszonyi hűség szimbóluma, Pénelopé, hanem kivénhedt kutyája, Argosz ismerte föl. Szent Ferenc azt hirdette, hogy teremtett voltunkban egyek vagyunk a világmindenséggel, így az állatokkal is. Az antikvitásig visszanyúló fabulákban az állatok emberi tulajdonságok megtestesítői. Sorolhatnánk az irodalmi és a mozgóképes példákat az állatok megjelenítésének különféle lehetőségeire.
Luc Jacquet francia rendező vállalkozása újszerű és hagyományos is egyben. A Pingvinek vándorlása az alkotói-forgalmazói meghatározás szerint dokumentumfilm. Ám eltér a természetfilmeket kínáló tévécsatornák termékeitől, amennyiben nem ugyanazt az éjszaka lopódzó, infravörös kamerával felvett tigrist látjuk viszont a legkülönbözőbb mozgóképes darabokban, hanem valódi érdeklődés és munka szülte az alkotást. A stáb tizenhárom hónapon keresztül forgatott a pingvinek számára is nehezen elviselhető körülmények között. A hatalmas anyag feldolgozása aztán módosított a műfaj megkövetelte távolságtartáson és szenvtelenségen. A Pingvinek vándorlása - a tárgyi hitelesség megőrzésével együtt is - erős érzelmi telítettségű allegóriává vált.
A pingvinalakúak rendjének tizenhét faja az Egyenlítőtől a Déli-sarkkörön túlig népesíti be bolygónkat, s legtöbbjük a mérsékelt égövön él. A legnagyobb méretű, a százötven centiméteres magasságot is elérő császárpingvin találkozott legkésőbb az emberrel, hiszen előbb fel kellett fedezni lakóhelyét, az Antarktiszt. Luc Jacquet rendezőt a tengeri madarakkal való találkozásban az élet ritmusa ragadta meg a legjobban. Az a ritmus, amelyről Babits ír a Mint különös hírmondó című versében: a civilizáció embere a napi szintű újdonságok utáni lótásfutásban elfeledkezett a világot irányító természeti törvényekről. A császárpingvinek életét a ciklikusság és a ritmus határozza meg. A nyári időszak egy részében az óceánban vadásznak, aztán hatalmas csapatba tömörülve elindulnak a Déli-sarkkör legzordabb tájára, oda, ahol a legvastagabb a jég. Mert a fiókáknak a legbiztonságosabb helyen kell kikelniük. A kúszva, csoszogva megtett utat követően megtörténik a párválasztás - a feszültség forrása, hogy több a tojó, mint a hím -, aztán a párok egy esztendeig együtt maradnak. A tojás kiköltése már a hímek feladata, a legyengült tojók elindulnak élelem után az óceánhoz. De időben vissza is kell érkezniük, hogy majd táplálni tudják a fiókákat. Amikor a fiókák megerősödnek, a csapat elindul az óceánhoz...
A Pingvinek vándorlása nem tagadja a létküzdelem darwini tételét. Az óceánban a leopárdfókák vadásznak a pingvinekre, a gyenge, menekülni képtelen fiókákat a viharmadár ragadja el. Ha a hím erőtlen vagy a tojó késik, elpusztul az utód. Tagadja viszont A fajok eredete azon törvényét, mely szerint az állatvilág nem ismeri a kíméletet és a részvétet. A félelmetes és fenséges természeti közegben szívszorító példákat látunk az együvé tartozás, a közösség fontosságára, megtartó erejére, a szülő-utód viszony bensőségességére, az egymás iránti felelősségre. Így válik allegorikussá a dokumentumfilm.
A nagy hatású képeket narrátor értelmezi. Az angol-amerikai változatban Morgan Freeman nem csupán hangjával, hanem egész személyiségével hitelesítette a filmet. A magyar szinkronhangok csicsergése, negédessége - az érzelgős fordítással együtt - majdnem agyoncsapja az alkotást.
