Annyira szerettem volna, hogy jó legyen az új Adam Sandler-film, hogy már nem is nézőként, hanem drukkerként mentem a moziba. Mert szeretem Sandler figuráját, a pólókat és a rövidnadrágjait, ahogy összeér az élet és a szerep, nyilván így néz ki a pasas kamerán kívül is, és ha igaz, akkor látunk valakit, akinek végre összejön minden.
A haverjaival nekiveselkedik filmeket forgatni, keres egy csomó pénzt, amit elkölt velük, aztán megint nekiállnak filmet forgatni, ez ám az élet. Még a nagybetűsnél is nagybetűsebb, mert csupa derű, szeretet, lazulás, és mégis van értelme, én vagyok az értelme, mi, mozinézők, akik bent röhögünk a hűtött teremben.
A "volna" már lelőtte a poént. Nem nagyon nevetünk a teremben. Nem mintha egyáltalán nem volna min, hiszen a Nagyfiúk valós helyzetről beszél. Harminc évvel a korosztályos kosárlabda-bajnokság megnyerése után meghal az edző, a temetésre öszszejön a csapat, az egyik meghízott, a másik egészen hülye lett, mindenkinek lett családja, akinek mégsem, azt irigylik, mert megteheti azt, amiről a többiek már leszoktak, és sajnálják, mert meg van fosztva a gyerekektől, a családtól és egyéb boldogságoktól.
Negyven fölött az ember látja, amit lát, nemzedéke legjobbjai ősz fejjel nevelik a lurkókat vagy mégmindig ott lógnak a különböző szórakozóhelyeken, megtűrve az ifjabbak által. Nálunk van egy harmadik típus is, aki próbálja összeegyeztetni a kettőt, ettől aztán egyiket sem csinálja jól, se nem apa, se nem tarisznyás, vén jampec, de erről forgasson filmet Török Ferenc. Ami bennünket érint, az az alaphelyzet, hogy el lehet érzékenyülni, aztán lehet nevetni, és senki nem veszi észre, hogy az előbb majdnem bőgtünk valami banális marhaságon.
Az álmaimról beszélek, nem a filmről, mert azon nem lehet szórakozni. Néha icipicit lehet, csak a poénsűrűség nem megfelelő, körülbelül tíz percenként van valami, amin el lehet mosolyodni, közbenmeg a legszörnyűbb amerikanizmusok zajlanak, szellentő nagymamával, aki aztán a kutyára fogja, négyévesen is anyatejen nevelt gyerekkel, jó csajokkal, akik behajolnak az elromlott kocsi motorházába, jaj.
Pedig volnánk elegen, akik ráismernek az alaphelyzetre, én is játszottam azt, amit a filmben nyílrulettnak neveznek. Igaz, nem nyíllal, hanem csúzlival, fel kell lőni egy kavicsot az égbe, minél közelebb a függőlegeshez, aztán várni, hogy amikor leesik, ki mer ottmaradni. Addig játszottuk, amíg az egyik fiúnak le nem csorbult a foga a visszaeső kavicstól, még szerencse, hogy akkoriban nem lehetett hegyes nyílvesszőket beszerezni Magyarországon.
Nekünk is elmondták, hogy aki belepisil az úszómedencébe, akörül nagy, sötétkék folt keletkezik, mert egy olyan vegyi anyagot raktak a vízbe, amelyik elszíneződik, és most már azt is tudom, hogy ha valaki hason fekszik a dagonyában, és "mindjárt megyek"-kel hárítja el a hívást, az miben mesterkedik. A film rémességét tehát kénytelen vagyok nemzedéki bukásként megélni: úgy látszik, mégsem lehet idétlenkedésből jó filmet készíteni.
Rossz hír: fel kell nőni.
