A piszkossárga a forróság és a homok színe. A szennyes utcák, a vigyorgó kartelltagok, a kábítószer és a két fillérért eladó helyi rendőrök színe. A piszkossárga a szétesett társadalom színe, ahogyan az egy rendes világból látszik. De jól áll a szétesett színész-író-rendezőnek is. Mel Gibson ismét önmaga: kemény, önfejű, és nem érdekli, hogy más mit nyavalyog.
Van persze itt egy kis probléma az eredetiséggel, mindjárt az elején. Elítéltek fegyverekkel, ez ám az újdonság! Mel Gibson, mint kemény fiú. Megmentendő kisgyerek. Mexikói korrupció. Ezt mintha párszor már megírták volna, nem?
Ó, csak éppen a Börtönregényt Mel Gibson írta. És mit tud ő nagyon? Botrányosan semmibe venni a társadalom elvárásait. Ami az utóbbi években kitaszítottá tette, mint magánembert, az gyönyörűen szolgálja a vásznon: őt nem érdekli, kit sért meg, mondja és teszi, amit akar.
Biztos vagyok benne, hogy a dohányfüggő tízéves srác karakterétől a legtöbb amerikai stúdiófőnök szívbajt kapott; nem baj, akkor is megírta. Biztos vagyok benne, hogy a korrupt-inkompetens-tisztátalan latino sztereotípiái megsértik egész Mexikót; nem baj, akkor is megírta. A Börtönregény piszkos, bűnös, cinikus és véres komédia, de a bátorság, amivel magát vállalja, remek alkotássá teszi.
Ugye ismerjük azt, amikor valaki átkel az Egyesült Államokból Mexikóba, és onnantól minden piszkossárgává szűrt fényben úszik? A piszkossárga a forróság és a homok színe. A szennyes utcák, a vigyorgó kartelltagok, a kábítószer és a két fillérért eladó helyi rendőrök színe. A piszkossárga a szétesett társadalom színe, ahogyan az egy rendes világból látszik. Jól áll a szétesett színész-író-rendezőnek. Bármely toposzt gátlástalanul fel szabad használni, feltéve, ha eléggé gátlástalan a film vele: egy komoly darabot talán kinevetnének Mexikó századik piszkossárga ábrázolása miatt, de ez a film – mint megjegyezték – olyan, mintha Guy Ritchie és Tarantino közös munkája lenne; nem számít az eredetiség hiánya, a lényeg a laza profizmus. És mert ennyire, nagyon, szemtelenül jól áll Gibsonnak, öröm nézni. Mintha egy visszatérést látnánk.
Mert Gibson színészként is a legjobb formáját hozza a névtelen és ravasz bűnöző szerepében. Egyszerre bölcs kívülálló – az egysoros poénokra épülő narrációt remekül eltalálták –, és egyszerre olvad bele a környezetébe, hogy mindenkinél két lépéssel előrébb járhasson. A jellegzetes melgibsoni arckifejezés még sosem állt neki jobban: "nem hiszem el, miféle világba csöppentem; módfelett szörnyű, de azért ezt a gránátot még odavágom neki". Ha a karaktert eleve saját magára írta, akkor kitűnő az önismerete: a "sofőr" szerepe annyira a sajátja, amennyire John McLane Bruce Willisé – ideális.
No és ott van az a kellemetlen csavar is az igazsággal. Hiába gátlástalan a film a piszkossárga sztereotípiákkal, El Pueblito mégiscsak létezett, és éppen olyan volt, mint amilyennek a Börtönregény mutatja: a drogot tényleg nyilvános üzletben árulták, az őrök tényleg mind egy szálig a gazdag rabok zsoldjában álltak, a családok tényleg bent laktak az elítéltekkel (ez lett volna eredetileg a "falucska" nevezetű kísérlet fő funkciója, visszaillesztendő az elítélteket a társadalomba), és tényleg egy masszív rendőri ostrom kellett a felszámolásához. Mindenségét ennek a Mel Gibsonnak, nem? Ahogyan a Passióban az "ecce homo" szörnyű latin kiejtéséről is kiderült, hogy autentikus, és ahogyan a modern maják is hiába tiltakoztak az Apocalyptóban véres őrülteknek beállított őseik ellen, úgy itt is, már megint, Gibsonnak alapvetően igaza van. Léteznek helytálló sztereotípiák.
Ennek dacára Mel Gibsont ezúttal egyetlen stúdió sem merte vállalni. Az Egyesült Államokban nem került moziba a film (csak videóként érhető el). Talán a színész botrányai ijesztették el őket, talán a Börtönregény hangvétele. Európa nem ilyen prűd, hála az égnek: a film természetesen mozivászonra termett, és éppen itt az ideje, hogy Mel Gibson valami zseniálisat mutathasson. Akármilyen embernek tartják is, ez a tehetség nem süllyedhet el.
