Ne feledjük a világ első filmeseinek nevét, Lumiére fivérek és George Mélies egyaránt franciák voltak. A kezdetektől napjainkig szünet nélkül készülnek francia filmek, vannak világsztárjaik, Michel Simontól, Jean Maraistól kezdve Brigitte Bardot-n, Belmondón és Delonon keresztül Jean Renóig és Depardieu-ig, és még jó párat ki is hagytam közülük, van pénz filmkészítésre és van a francia filmnek közönsége. A francia film túlélte a papa moziját, különböző hullámokat, kudarcokat és sikereket, köszöni szépen, él és virul, az indiai filmgyártás mellett szinte egyedüli mérvadó konkurenciájaként Hollywoodnak. Szinte a teljes műfaji palettán készítenek filmeket a szűk és elit közönséget vonzó művészfilmektől a kosztümös kalandfilmekig, a hagyományosan francia specialitásként elkönyvelt könnyed vígjátékoktól az ötletteli és formabontó sci-fikig, a tömegfilmtől a közbotrányig.

A legújabb francia siker az egyszerű, ám erősen felhívó jellegű Pofa be! címet viseli. Veheti magára a felszólítást az a fajta néző, aki még a főcím után is nagy hangon meséli társának, hogyan verte át az őt feleltetni akaró tanárt a gimiben, ám jelen esetben a cím az egyik főszereplőre utal. Quentin ugyanis meglehetősen bőbeszédű, ám folyamatos szófolyásába kevés értelmet vivő botcsinálta gengszter. Egy vágya van mindössze, hogy összeszedjen annyi pénzt, hogy kicsiny kocsmáját megnyithassa, meg talán egy igaz barátot is találhasson, mintegy első törzsvendégnek. Az új évezredre a francia film jelenlegi első számú sztárja, a korábban erősen terebélyesedő korpuszú Gérard Depardieu jelentősen lefogyott, és jelentem, ez jót tett neki. Az ügyefogyott Quentin szerepében parádésan komédiázik, tekintete energiától csillog. Nyilván a napi három literre tehető vörösborfogyasztását csökkentette le, mondjuk másfélre, és látszik, ez az egészséges. Már így hatvan felé.

Társa, Jean Reno, aki második számú, bár sokak szerint ez a sorrend felcserélhető, szóval Reno Rubyt alakítja, aki egy búsképű, hallgatag rabló, aki miután lenyúlta a rosszarcú bankár 20 millió euróját, ráadásul intim viszonyba keveredett a nőjével, a kivívott bankári rosszindulatnak köszönhetően sittre kerül. De közben még megtudja, hogy a bankát kinyírta a nőt, ezért bosszút forral. Tervében két dolog akadályozza viszonylag nagyon, az egyik a börtön masszív rácsozata, a másik az új cellatárs, Quentin. Egy börtönből való megszökés ugyanis nehezen visel el egy folyamatosan locsogó társat, aki ráadásul erősen korlátozott szellemiségével a kitervelésben sem tud jelentékeny részt vállalni. Avagy mégis? A válasz természetesen megtudható a filmből.
Depardieu bővérű, egészségesen alpári komédiázását kitűnően egészíti ki Reno visszafogott, intelligens játéka, hazai nagy közönségsikerük teljességgel indokolt.

A francia film erejét mutatja az a tény is, hogy e filmmel egy nagy öreg rendező szállt be az új évezred felpörgött ritmusú vígjátékai közé. Francis Veber, akinek nevét a Pierre Richard-féle Magas szőke férfi-sorozatokból, illetve az Őrült nők ketrece című világsikerből ismerhettük meg, könnyedén veszi fel azt a ritmust, amit a francia filmben például a nagysikerű Taxi-filmek kezdtek diktálni. Túlzás nélkül állíthatom, az első percben az első poénnál elkezdett röhögés a film vége felé kezd csak egy picit csillapodni, csak azért, hogy a végén... nos itt egy kicsit elfogyott a szufla, de nem kell megijedni, nem olyan nagyon. A film első háromnegyede fergeteges, és talán csak az erős kezdés miatt érezhető némi hiányérzet a végén. Mindezzel együtt bizton ajánlhatom a filmet a munkában-tanulásban megfáradt mozilátogatók számára, tuti jót fog majd tenni. Más koordinátarendszerben megfogalmazva: a Pofa be! valahol a Taxi 1-2 és a Tökös, a Török... között helyezkedik el. Előtte-utána egy pohár könnyű francia vörösbor elfogyasztása javallott!