Az értelmező szótárak szerint az irodalmi ponyva rendszerint kalandos tárgyú érdektelenség, melynek szerzői olcsó hatásvadászattal tálalják a banalitásokat. A filmponyváról lényegében ugyanez mondható el, mielőtt azonban pálcát törnénk gomba módra szaporodó változatai felett, vegyük figyelembe: a XX. század vége felé másképpen szokás elkábítani a nézőt, mint mondjuk egy-két emberöltővel ezelőtt, a papa és a nagypapa mozijában.
Akik manapság giccses filmponyvákat készítenek (de sokan vannak, istenem!), a mesterség fogásait ismerik, a lehető legrafináltabb módon képesek a néző szemét (félre)vezetni, értenek a mese csűrés- csavarásához meg a logikai bukfencek megtervezéséhez, és orrvérzésig tálalják az egzotikumot, az erotikát, az izgalmakat, a fantasztikumot (mikor éppen minek van divatja). Kulcsszavak a koreográfiában: a Bűn, a Nő, a Szenvedély, a Halál, a Végzet. Ha kedvelt sztárokat sikerül szerződtetniük a vállalkozóknak, százszázalékosan nyert ügyük van, mivel a közönség kedveli az ismert színészek főszereplésével készült történeteket, amelyeken talán ez a vonzerő fő forrása egyáltalán nem kell gondolkodni.
Robert Ginty a Woman of desire (magyar fordításban, azaz ferdítésben: A hazug szuka) meséjében enciklopédiaszerű teljességgel felvonultatja a csillogó filmponyva legfőbb kellékeit. Azzal kezdődik az agyafúrtan primitív cselekmény, hogy egy fiatalembert az illető luxushajó-kapitány viharverten, rossz állapotban találnak a tengerparton. A nyomozás kideríti, hogy sajátos kötelék fűzte egymáshoz az időt leleményes rafinériával múlató úri kompánia tagjait. A víz mellől megmentett Jack a multimilliomos Edward Ashby szolgálatában állott, és mindkét férfi a birtokokon belüli és kívüli egyaránt a gyönyörűséges Christina kegyeiért vetélkedett (nem eredménytelenül, ugyanis a hölgy életfilozófiája a hódítás és a hódíttatás). Jack szerint az éjszakai viharban történt a szerencsétlenség, főnöke is belepottyant a háborgó hullámokba. Christina verziója más: erőszakkal vádolja a kapitányt, azt állítja, az őt megbecstelenítő férfi lelőtte Edwardot, hites szeretőjét.
Holttest nincs, vádemelés sincs, de a törvény emberei konok következetességgel vizsgálatot indítanak. A védelem képviseletében bekapcsolódik az ügy szálainak bogozásába az idős Walter J. Hill. Fokozatosan derül fény a rejtélyes dráma részleteire, a furcsa kapcsolatok meghatározó fontosságú motívumaira. A végzet asszonya neki mindig ez a dolga ujja köré csavarja elvakult rajongóját, a kelepcébe került Jacket, aztán, ahogy lenni szokott az efféle agyrémekben, váratlan fordulat kölcsönöz teljesen új dimenziót a kriminalisztikai rejtélynek.
Filmponyvát lehet mértéktartó tisztességgel előállítani, ez a szórakoztatóipari termék azonban gátlástalanul hivalkodó.
De ez a kisebbik baj. Sokkal zavaróbb, hogy szinte minden hamis és hiteltelen az előregyártott elemekből összetákolt melodráma-imitációban. A karakterek riasztóan arctalanok. Kulisszahasogatóak a sztori tekervényei. Minden kiszámított a bűnügyiséma-gyűjteményben: szánalmasan kiabáló a mutatvány jelleg. Honro Mohr operatőr csiricsáré metszeteket fényképezett. Robert Mitchumnek az lehet a vigasza és mentsége, hogy ő még jó alkotásokban szerepelt valaha. Ezúttal megbízható rutinjával és gyűrött arcával járul hozzá a fiaskóhoz. Végül megérdemel néhány rossz szót Bo Derek, az egykori bombázó is, akinek az alakja még mindig mutatós, játéktudása viszont változatlanul szerény. A film hamisságából nem kis részt az ő tüneményes tehetségtelenségének számlájára lehet írni.
