„Fordul a szél, köd száll alá, itt valami készül, nem késik soká. Nem tudom, mit hoz a szél – rosszat, jót? De valami azt súgja, ilyen már volt...” – az eredeti Mary Poppinsból származó négysoros Banks úr megmentése első percében hangzik el csendes-lemondóan, miközben bekúszik a századeleji kelet-ausztrál táj, és egy nyikorgó szélkakas tövében álmodozó kislány a ’60-as évek londoni lakásában lehunyt szemmel emlékező Emma Thompsonná lényegül. Ekkor csöngetnek.

Emma Thompsont mondtam? Elnézést, természetesen Pamela Lyndon Traversről, a Csudálatos Mary szerzőjéről van szó. Csak hát Thompson Traverst oly elemi erővel, ám korábbi szerepei egyike-másikából annyi mindent magával hozó „újra ráismerési értékkel” (német – ez esetben ugyan kissé visszás értelmet kapó, de szerintem találó – fogalom: wiedererkennungswert) alakítja, hogy lényegét tekintve a karakterben több a Thompson, mint a Travers. Partnerei Tom Hanks Walt Disney bőrében (világelső, még senki nem alakította Disney-t filmen), Paul Giamatti mint Ralph, a sofőr, valamint a Disney-világ dalszerzőit, Robert és Richard Shermant játszó B. J. Novak és Jason Schwartzman, illetve Colin Farrell az édesapa P. L.Travers emlékeiben. Kvázi életrajzi-filmtörténeti darabról van tehát szó, a legelső Mary Poppins-könyv filmrevitele kapcsán a szerző és adaptáló között zajló huzavonát dramatizálja 1961-ből, amely során a varázslatos dadáról szóló mesék hátterében lapuló valóságdarabkák mint megannyi emlékseb szakadtak fel a műve betűhív értelmezéséhez dacosan ragaszkodó írónő emlékezetében, és aki a Disney elképzelésével szemben jóval tragikusabb történetvezetést vizionált. Ugyanakkor az is kiderül, hogy míg az 1964-es Disney-filmváltozatban Mary Poppins a gyerekeken keresztül az összes családtag egymáshoz való viszonyán változtat, addig P. L. Travers pusztán édesapja megmentésére találta ki a röpködő gyerekcsősz mágikus figuráját.

Jelenetről jelenetre, párhuzamos idővonalak mentén halad a két történet (néha tükörben) és derül fény a mese valóságelemeire, illetve az átlényegítés alkotói titkaira. Pamela Lyndon Travers anyagi gondjait orvoslandó átrepül Londonból Los Angelesbe, részt venni könyve adaptációs munkálataiban, végsősoron szerződni Disney-vel – míg az állását vesztett Travers Goff (a majdani írónő édesapja) nejével és három gyermekével az ausztrál keleti partról a kontinens belsejébe költözik, ahol banki hivatalnok lesz. P.L. Travers számára kiderül, hogy animált musical készül könyvéből, így hát mindent megtesz, hogy a végeredmény minél kevésbé legyen könnyed, így első hallásra abszurd ötletekkel áll elő, például megtiltja a vörös szín használatát a vásznon, vagy Dick van Dyke leszerződtetését, de egyéb furaságokat is művel (a szállodaszoba gyümölcskosarából kidobálja a körtéket, nem egészen tiszta okokból). Ausztráliában a kislánya által imádott Travers Goffról apránként kiderül, hogy szenvedélybeteg, és ágynak esésével egyidejűleg befut a nagynéni, papagájfej-nyelű esernyőjével és feneketlen, szőnyegből készült utazótáskájával. Los Angelesben Walt Disney mindent megtesz, hogy elfogadtassa a maga és csapata ötleteit P. L. Traversszel, a hölgy azonban hajthatatlan. Amikor már-már felengedni látszik, egy bárgyú csavarral az animációk elleni tiltakozásul fogja retiküljét és hazarepül, Walt Disney meg utána. A nagy animátor cuki nosztalgikus-szentimentális monológjával a maga pártjára édesgeti a karótnyelt hölgyet, s a Mary Poppins elkészülhet.

John Lee Hancock (A szív bajnokai) rendezése minden ízében erre az állandó párhuzamra épít, feltehetően abban bízva, hogy a könyvön és a filmen felnőtt generációk élvezni fogják majd ezt a ide-oda pattanó szemléletváltást, a titkok és kellékek fokozatos feltárását, a mese elemeinek az írónő gyerekkorában gyökerező kirakósát. A két kontinensen és az egymástól eléggé távoli pillanatokat megragadó korhűség (illetve hát azoknak az idealizált, kozmetikázott változata) is tűrhetőre sikerült. A Thompson-Hanks kémia alaposan felpörgeti alkalomadtán a cselekményt, Colin Farrellen viszont valamiért nem áll jól a szerep, és Paul Giamattin is feszül az egyszerű sofőrálarc. Azonban azt, amikor az édesanya üveges tekintettel belegázol a folyóba, nos, azt nyugodt szívvel kihagyhatták volna, dramaturgiai szerepe zéró. A stáblista felgördülése alatt bekapcsolt magnóból a film egyik jelenetének korabeli, létező hangfelvétele forog, s abból, ahogyan P. L. Travers Banks úrról véleményt mond, miközben mindnyájan tudjuk immár, hogy édesapjáról beszél, nos ott létrejöhetne a nagybetűs varázslat, ha nem rágták volna a szánkba előtte legalább egy egész órán keresztül.

A felnőtteknek szóló filmekért felelős Disney-részleg kellemes, bár a potenciális mélységeket párszor egész ügyesen sekélyesre és ordítóan álszentimentálisra becserélő filmet gyártott egyik igazán nagy és idén jubiláló klasszikusáról. Sokkal többre tehát, mint egy vasárnap délutáni, a család körében és vattacukor szopogatása közben megtekintésre alkalmas, enyhén didaktikus jellegű filmnél nem szabad várni, holott Thompson mimikája és nemtetszését állandó jelleggel kinyilvánító, tenyérbemászó modora határozottan megér egy mozijegyet.