Poroltóval a pokolban

  • -ts- / Mancs

Messze megelőzte a híre a jónevű (Noe) francia művész munkáját. Cannes-ban ment nemrég, s a fesztivál kimondottan úri közönsége dobott egy hátast a láttán, hogy milyen egy erőszakos film. Az, és eléggé ostoba is, ez persze senkit sem szokott zavarni.

A Visszafordíthatatlannak akár két olvasata is lehetséges:
1. Jaj, milyen törékeny is a mi életünk, mennyire csak egy hajszálon lógunk, ha az egyszer elszakad, már hiába keressük, hogy hol romlott el, oda minden!
2. Tyaff-tyaff.

Az elsővel különösebben nem érdemes foglalkozni, tipikusan fölületi olvasat, az egészhez képest olyan, mint egy hámsérülés. A második, abban lehet valami.

A pokolban kezdünk, ha leszámítjuk, hogy két tróger bizalmasan fölmondja egymásnak azt, amit az eszközhasználó Noe a film végére odaír: "Az idő mindent elpusztít." - ennek persze nincs semmi értelme. Nos, a poklot az alkotó egy Végbél nevű buzibárnak képzeli, s ez politikailag kétségkívül inkorrekt, de ábrázolását tekintve, beismerem: tökéletes. Nincs levegő, csak izzadság van, nincs fény, csak a sötétkamrák vöröse, narancssárgája villan néha itt-ott, bizonyító erejű (hogy igen, ez itt az, jó helyen jársz) ábrákat rajzolva a retinára, nincs hely, nincs tér, csak néhány szűk járat, tömve az elkárhozottakkal. Fertelem.

Erős fölütés, kétségtelen: ilyennek képzeltem a poklot, de nem voltam elég jó itt a földön, az érzékenyebb nézők első csoportozata ekkor hagyja el az üzletet.

A második csoport akkor, amikor ugyanitt egy poroltó húsz erős csapásával verik szét az egyik fellépő művész arculatát.

Némi mentősi, rendőri segédlettel kínosan hosszadalmas pokoljárásunk aztán véget ér, de megpróbáltatásaink sora korántsem. Rá kell hamar döbbenjünk, amit olvastunk a filmről előre (bárhol), bizony színigaz, itt hátulról van elmesélve a történet.

S haladunk tovább visszafelé a mesében, a pokolba vezető szörnyűségeken át, el egészen a mennyországig, ahol a bajok elkezdődtek. A rendező e szörnyűségeket a fölütéshez mérhető invencióval ábrázolja, ami a vetítőből távozó további jelentős számú dolgozó sietősségén is mérhető.

Mi tagadás, mire a mennyországig jutunk, megesz az unalom, az ilyesmihez, gondolom, Franciaországban kötelező idézgetni a Jules és Jimből.

A második olvasat (ez a tyaff-tyaff) a kétségtelen megfejtés. Mert valakiben esetleg fölmerülhet a kérdés (persze feleslegesen), hogy akkor most jó film-e ez a Visszafordíthatatlan, vagy sem.

Nos, a célját (ami ez a második olvasat) tökéletesen valósítja meg, létrehozni egy szörnyű, durva és valóban ostobán erőszakos műtárgyat -ez igen, vállalható alkotónak, befogadónak egyaránt. Ha festménynek, szobornak képzeljük - nyilván szívesebben néznénk, kimerevített darabok, csak megadják a kezdő sebességet a fantáziának. Noe viszont semmit sem bíz a fantáziára - ha úgy tetszik, csak egyfelé kínál egérutat, ki a moziból. Ha amolyan összművészeti hogyishívjákot akarna, a kimenekülőket orrba verné, és visszazavarná a jegyszedő.

Tehát az elénk tárt szörnyű, faragatlan műtárgy a maga nemében tökéletes. Ám amint az alkotás kiér a pokolból, az már maga a pokoli érdektelenség, valami olyasmi, hogy a szereplő neves művészek milyen helyesek is tudnak lenni - nem értem. Minek ez? Ha valaki mutat egy jól sikerült poklot, fölösleges mellé raknia egy ügyetlen mennyországot, mert az, ahelyett, hogy kontrasztul szolgálna, csak elmaszatolja az egészet.

Figyelem: ez a film szörnyen bestiális!