Aki, mondjuk a világ folyásán elmélázva lépett már kutyaszarba, biztosan alkotott valamilyen képet a nagyvárosi kisállattartás tarthatatlan helyzetéről. Ulrich Seidl, a markáns hangú osztrák botrányfilmes eme 1995-ben készült filmjében fejti ki a témában alkotott egyéni és provokatív álláspontját.

A tökéletes helyettesek
A XX.század vége, Bécs. A jóléti mintaállam csecsebecse fővárosa. A szomszéd kertje mindig zöldebb elve alapján hihetnők, ott minden rendben van. Mondjuk, aki messzebb merészkedett a Burg, Mariahilfer Strasse, Grinzing mélabús romantikájából, annak már lehet némi fogalma arról, hogy a szomszéd is inkább a hátsó udvarba sepri a szemetet. Ha láttunk már Ulrich Seidl-filmet, akkor abban is biztosak lehetünk, a kíméletlen osztrák filmes itt fog turkálni. És ha turkál, valamit talál is. Házi kedvencek című, 1995-ös filmjében a jóléti társadalom egyik tipikus problémájára világít rá: az elmagányosodásra. Pontosabban, hogyan élik meg a társadalom elmagányosodó tagjai a magányukat. Úgy, hogy valamiféle állatot tartanak. Sokan kutyát például. A kutya a leghűségesebb társa az embernek. Mint falkaállatnak, genetikusan vezérre van szüksége, s mivel falka nincs (itt legalábbis) vezér az, aki enni ad és befogad: a gazdi. Sokfajta kutya létezik, sokféle méretben, színben, mentalitásban és képességekben, így sokféle igényeket tudnak kielégíteni. Van, aki kiképzi, mint egy őrkutyát, le s fel vonul vele, van, aki fésülgeti, nyírja és versenyezteti, van, aki beszél hozzá, van, aki csak belerúg néha, és olyan is van aki ölelgeti, becézgeti. De nemcsak kutyákat tartanak az emberek, előfordulnak nyulak, patkányok, madarak és halak, és a legkülönfélébb házi- és háziasított vadállatok. Egy dologban egyeznek e teremtmények: mindenképpen kevesebb gond van velük, mint a szomszédban vagy akár mellettünk élő embertársainkkal. Tökéletes helyettesek ők, majd' megszólalnak.

Ulrich Siedl
azonban nem az a filmes, aki rózsaszín szűrőn keresztül fest idilli képet az emberről és az ő házi kedvenceiről. Az osztrák filmest elsősorban Kánikula című, a 2001-es Velencei Filmfesztiválon a Zsűri Nagydíjával jutalmazott, ám sok helyütt nyílt és provokatív látásmódjáért botrányt aratott filmjéről ismerik. Mostanában azonban a Cirkogejzír és a Mundruczó Kornél-féle Kino (volt Szindbád) mozik mögött tevékenykedő forgalmazóknak hála, sok filmje jön be hozzánk, így kerülhet terítékre a Házi kedvencek is. Szenvedélyesen a problémák mélyét, gyökerét kutató filmes Seidl, saját, egyéni látásmóddal, erős vizualitással, komplett, szinte az összes filmjén végigvonuló motívumrendszerrel. Hangja líraian groteszk, képes a valóság legszörnyűbb képeit is valami szürreális szépségben ábrázolni, amellyel viszont a legtisztábban, leghitelesebben magát a valóságot mutatja meg.

A szeretet végzetes iránytévesztéséről
szól a Házi kedvencek című filmje, amelyben az emberek egy csoportja, a film szereplői, fontosabbnak tartják szeretetük egy meleg, puha szőrös, szuszogó, nyöszörgő kisállatra való pazarlását bármelyik embertársuknál. A film szereplőinek (egytől egyig önmagukat alakító valós figurák) olykor csak megértően hallgató, vagy nyugtázólag vakkantó, horkantó, szusszantó beszélgetőtársak állataik, amik máskor viszont szinte kizárólagos élettársakká, végletes esetben szülő-gyermek kapcsolattá, sőt testi, szexuális kapcsolattá is válhatnak. Seidl e filmjében is kíméletlen nyíltsággal lebbenti fel e fátylat a társadalom eme sötét (bár sokszor igencsak rózsaszínre mázolt) bugyráról, talán a néző van a legnagyobb zavarban, mert tudja, igaz, valós amit lát, mégis hihetetlen. Döbbenetes, milyen nyíltsággal szerepelnek az emberi szereplők a filmben. Némelyikük hosszasan csókolózik kutyájával, másik csak elmélyülten a hasát vakargatja vagy önfeledten, egy szál tangában hancúrozik vele. Ám a legtöbbjük ágyba is bújik kedvencével. E túláradó szeretet, beteges formájában már szerelem azonban Seidl olvasatában a társadalom kudarca és mintegy vége is. Ezek az emberi lények véglényekké váltak, értelmes emberi létre, munkára, szellemi teljesítményre már képtelenek, idejüket kedvencükkel való gügyögés és becézgetés tölti ki. Az állati szereplők néhol ezt élvezik, néhol szemmel láthatóan és füllel hallhatóan ellenállnak. Az ember, a főállat azonban annyira még erős, hogy akaratát a kisebbre kényszerítse. Így viszont túlélni bizonyosan nem fog, következtethetjük ki a filmből. Ulrich Seidl most is pontos és lényegre törő képet alkot egy olyan jelenségről, amely általában és egészséges formájában nagy társadalmi elfogadottsággal bír. E film azonban biztosan fog vérre menő vitákat generálni, kiveri a biztosítékot állatvédőknél és a városi állattartást ellenzőknél egyaránt, ám ezzel Seidl a célját elérte. (Csak zárójelesen tűnődöm: valamilyen okból a macskások kimaradtak a filmből...)

Kinek ajánljuk?
- Akik szívesen néznek szembe kényelmetlen kérdésekkel is.
- Kisállattartóknak.
- Az Ulrich Siedl-filmek rajongóinak.

Kinek nem?
- Akik irtóznak az állatoktól.
- Akik imádják az állatokat.
- Gyenge gyomrúaknak.


8/10