Ridley Scott Alien-prequelje, a Prometheus csak vékonyka szálakon kapcsolódik a kultikussá vált tetralógiához; közelebb áll azon kortárs sci-fikhez, melyeket antropomorf, illetve isteni szerepkörbe állított idegenekre hegyeztek ki. Nyilvánvaló, hogy a megrögzött Alien-fanok legszívesebben majd a címadó szörnyeteg testéből származó savval maratnák le a vásznakat, a megengedőbb érdeklődők azonban – a lélegzetelállító látványelemeken túl – egy, az orális vagy hasfalszaggató attackoknál dermesztőbb élménnyel gazdagodhatnak. A neves rendező ugyanis nemcsak a karaktereket, hanem a hype-ra beőrült mozirajongókat is hitpróba elé állítja.

Jobb tehát rögtön az elején tisztázni: a Prometheus nem egy forradalmi sci-fi. Felesleges tehát 2001: Űrodüsszeiát, vagy Szárnyas fejvadászt kiáltani, maximum a kiemelkedő látványvilág okán lehet egy halk Avatart elmormolni. S tényleg, az előzményfilm űrhajóstul, idegen bolygóstul, szörnyestül, hologramostul, nem mellesleg IMAX-ostul szögezi székbe a nézőt. A látvány az úr a cselekmény felett: megbotránkoztató például, amikor banálisan kóbor numerák készítenek elő haláleseteket. A szakma és a rajongótábor kart karba öltve támadja is Ridley Scottot, hogy eladta a lelkét egy nagystúdiónak.

S van is benne igazság, hiszen kidolgozatlan karakterek hullahegyére, sőt olykor nyögvenyelős családi konfliktusokra épül az egyébként valóban fajsúlyos mondanivaló. De mit vártunk? A slasherek – még ha az űrben is játszódnak – nem éppen a többdimenziós áldozatjelöltekről híresek. Idris Elba (Drót, Tökéletes bűnözők, A szellemlovas 2.) szimpatikus lazasága ellenére sem lehet egy Yaphet Kotto (Jóbarátok, Menekülő ember, Élni és halni hagyni), Ripley tökös nőiességét pedig kvázi lehetetlen überelni. Holott Noomi Rapace (Sherlock Holmes 2.) megadja a módját, s rendíthetetlenül küzd a kecses vállára nehezedő, nemes előd/utód súlyával, az általa alakított hősnő nemisége – leszámítva az egész franchise(!) legsokkolóbb horror-szcénáját – azonban háttérbe szorul hitélete és teremtményléte mellett. Az újszerű jellemvonások és a nőiség közti tiszteletteljes inga pedig felőröli az egykori tetovált lány erőfeszítéseit. Michael Fassbender (Veszélyes vágy, A bűn hálójában, Shame, Eden Lake, Éhség, Jonah Hex) kényszerűen leredukált színészi eszköztára azonban megéri a pénzét a leginkább árnyalt karakter, a lelketlenségétől gyötört kiborg bőrében.

A Prometheus tehát mindenképpen különbözik A nyolcadik utas: a Haláltól, de azért nem nagyítóval kell keresni az alapfilmre utaló mozzanatokat. S hogy a szörnyváró közönséget megnyugtassam, egy alien-evolúciós folyamatot is tanulmányozhatnak. A hangsúlyok azonban eltolódtak, amit az alapsztori is bizonyít: egy tudományos kutatócsoport azért érkezik az idegen bolygóra, hogy bebizonyítsa az emberiséget Teremtő lények létezését. Sikerüket persze a rég várt támadások árnyékolják be.

Mindebből kikövetkeztethető, hogy a cselekmény két szálon halad előre. Az űr-slasher menete annak rendje és módja szerint sokkolja a közönséget, de közben a Prometheus a kortárs sci-fi tendenciákhoz is csatlakozik. (E filmcsokorról bővebben az inváziós sci-fik vonatkozásában a Filmvilág 2011 áprilisi számában olvashattok; Sepsi László Valakik odafent című cikkét kell keresni.) Napjainkban a tudományos-fantasztikus filmek komoly hányada isteni szerepben ítélkező (Amikor megállt a Föld, Képlet) és/vagy emberszerű (A negyedik, A Boszorkány-hegy) lényekként képzeli el a földönkívülieket, s a prequel e zsánerfilmek trónját szépen el is bitorolja. Már az első képkockákkal egyértelműsíti a teremtői szerepkört, ugyanakkor a DNS-azonossággal az antropomorfizációs folyamatot is megkoronázza. Szerencsére azonban a Prometheus nem billen át a műfaj filozófiai oldalára; Ridley Scott pedig csak látszólag ingázik – sokan félre is értik – a vériszamos horror és a mélyértelmű teremtéstörténet között. Az eredetfilm a párhuzamos cselekményszálakkal lényegében két, egymást végül ki is egészítő veszélyforrást vonultat fel, s be kell valljam, hogy – a hagyománytisztelet ellenére – a rettegve szeretett szörnyeknél dermesztőbbnek találtam a teremtményléttel, az egyöntetű eltiporhatósággal való szembesítést.

A Prometheus legénységének majd minden tagja hívő. Hisznek evolúcióban vagy Istenben, halhatatlanságban vagy túlvilágban, tulajdonban, s nem utolsósorban a kérdések megválaszolhatóságában. Az ember szüntelen isten-, de legalábbis miért-keresésében egy eredendő optimizmus rejlik: nemcsak egyszerű választ, hanem pozitív megerősítést vár. A Prometheus azonban azzal szembesíti a pláza-moziban csücsülő földi halandókat, hogy mennyire nehéz elviselni, ha az emberiség nagy rejtélyeire nem-tetsző megoldásokat találunk! Míg az Amikor megállt a Föld vagy a Képlet erkölcsös "istenei" még könyörületesek az emberi faj jövője iránt, addig Ridley Scott sci-fije már pusztításra dekódolt "Teremtőkkel" ismertet meg, akik ráadásul az ember hitszükségletét, illetve a megválaszolt kérdést követő megválaszolatlan probléma feloldásának vágyát kihasználva állítanak csapdát. A hívő teremtményre támadó teremtőnél kevés félelmetesebb monstrum létezik.

Pedig létezhet, legalábbis a Prometheusban felsejlő önreflexív gondolatokat figyelembe véve. Ridley Scott filmjét legalább akkora hype övezte, mint az Avatart. De míg James Cameron sci-fijének reklám-előszele a forradalmi látványvilágra készített fel, addig a Prometheus egy hosszú évek óta halott franchise hagyománytisztelő újjáélesztésével biztatott. Az Avatarban látni kellett, a Prometheusban hinni – érdemes is lenne összeszámolni, hogy hányszor hangzanak el ezen kifejezések az adott filmben. Az Avatar kerekesszékbe kényszerült, majd na'vi bőrben felépült főhősével könnyű volt azonosulni a hirtelenjében jött térhatású élmények okán, s most a Prometheus eredettörténetre áhítozó figuráihoz is hasonlóképpen viszonyulhat az időtlen időre hibernált rajongó. Nem véletlen, hogy a karakterek gyakorta videóadásokon, virtuális térképeken, holografikus útmutatókon keresztül értesülnek az eseményekről vagy a teendőkről. S egydimenziós létükre a különböző szereplők is más-más nézőtípust testesítenek meg: a fanatikus házaspártól, akinek tagjai a Teremtők által hátrahagyott nyomokat próbálják fellelni, a mechanikus, lelketlen filmfogyasztón át, az otthonát soha el nem hagyó, vírusirtásban jeleskedő torrentezőig. S ha a teremtés motívumát a filmrendezéssel, a "Teremtőket" pedig a rendezővel azonosítjuk, egy elborzasztó mondanivalóval szembesülhetnünk. Mert miért ne tehetné meg Ridley Scott, hogy ahogy teremtette, úgy fel is morzsolja, vagy legalábbis átfazonírozza az Alien-szériát? Miért ne bővíthetné ki még néhány résszel a franchise-t? A hitében megrendült Alien-fan éppúgy megnézi majd a már beígért következő epizódot, ahogy Noomi Rapace is továbbnyomoz a Teremtők rejtélyei iránt. Annál félelmetesebb gondolat pedig e tekintetben nem létezik, minthogy odafent Hollywoodban magasról tojnak a nézői elvárásokra: önmaguk formálható kreatúrájaként már kiismertek minket, s a pozitív csalódásban minduntalan bízva a mozikba szögeztek.