Redford nem Eastwood. Ezzel zártam a legutóbbi Redford-rendezte film kritikáját, és fenn is kell tartanom. Eastwood rendezőzseni. Redford… hát, elmegy. Nem rossz. Kimondottan élvezhető. De hiányzik belőle a nagyság.
A (fiktív) Weather Underground Group tagjai egykor Amerika legkeresettebb bűnözői voltak: a vietnámi háború elleni tiltakozásul robbantottak és bankot raboltak a film alternatív múltjában. Aztán eltűntek. Megmaradt tagjaik ma álnéven élő anyák, apák, kisemberek. De amikor egyiküket elkapják – vagy besúgják? –, a hálózatnak mozgásba kell lendülnie.
Ami a sztorit mozgásban is tartja két élvezetes órán át, az a megbízhatóan remek színészek jelenléte (négy Oscar-díjas, öt Oscar-jelölt, micsoda gárda!) Robert Redfordot nem kell sokat dicsérnem: most idős apukát alakít, és az arca minden képkockán művészet. Susan Sarandon szintén nem szorul a kritikus dicséretére: bárhol jelenik meg, uralja a filmet. De a többiek is remekelnek. Az újságírót Shia LaBeouf alakítja; én eddig direkt utáltam (kritikába nem illik beleírni érzelmeket, de muszáj vagyok igazat mondani), most azonban fogcsikorgatva át kell értékelnem őt, mert ebben a filmben kifejezetten jól játszik. A vezető FBI-ügynök pedig Terrence Howard, aki mintha a világ összes filmjében vezető FBI-ügynök lenne, így a szerepet akár rá is írhatták volna. És aztán Nick Nolte, Chris Cooper, Julie Christie és a többiek.
De a színészi kvalitás éppúgy nem teszi naggyá a filmet, ahogyan Redfordot sem rendezőként. Túl sok a kilógó szegély az anyagban, az elvarratlan szál, az eldolgozatlan hajtás. A személyes érzések és motivációk szintjén nagyon erős A hallgatás szabálya; szikrázó párbeszédek (eredetiben), gazdag jellemek, valódi emberi arcok, ami mind ritka egy thrillerben. De ez még mindig a színészek érdeme. A teljes történet hiányos marad. Éppen a film döntő fordulatának nem látjuk a hátterét, a nyomozás kissé zavarossá válik, és aránytalan a három történetszál – a menekülő Redford, az újságíró LaBeouf és az ügynök Howard – aránya és fel-felbukkanása a filmben. Összefonódásuk sem hibátlan. Akár az újságíró, akár az ügynök szálát el is lehetne hagyni, és a film működne. Az aránytalanság és bizonytalanság pedig nem csak az adaptációt készítő forgatókönyvíró, hanem éppúgy a rendező hibája is: túl sokat markoltak, és nem elég jók, hogy bánni is tudjanak az anyaggal.
Hanem még egy szó a filmről, egy erény, ami kissé Eastwoodhoz közelíti Redfordot. A hallgatás szabálya valamiképpen megoldja, hogy elfogulatlan, bölcs képet fessen mind a fiatal és tiszta, mind az idős és realista világképről, legfőképpen pedig a kettő konfliktusáról úgy a karakterek között, mint önmagukban. Ez bravúr. Erkölcsi bravúr. Egy nagyobb rendezőgéniuszhoz illő bravúr. A film hosszan elgondolkodtat értelmes, érvényes, okos kérdésekről, önmagadról is (ha érdekel, vajon mivé leszel harminc év múlva), meg a világról is (ha érdekel, ugyan biztosan jól látod-e). Robert Redford ezzel megérinti a nagyságot.
Értékelés: 7/10
