Megint egy izgalommozi. Ez az a fajta film, amelyiknek semmire sem jut ideje, mert kizárólag és szüntelenül izgalmat akar kelteni. Nem jut ideje jó film lenni, mert eszét vesztve csak az idegnyaggató hatásokra megy rá. Nem jut ideje egyetlen emberi pillanatra, mert a bombasztikus beállítások és a fenyegető vágások agyonvágják nemhogy az együttérzést, de még a rémületet is.
Az a baj a Ne szólj száj című filmmel, hogy Gary Fleder túl jól biflázta be a hollywoodi receptkönyv tételeit. Kidekáz és kicentiz minden hatáskeltő adalékanyagot, s végül olyan steril lesz a dolgozata, mint egy eminens vizsgafilm. Mindent tud, csak azt nem, hogy a néző bármennyire is szeret átlátni a szitán, azt nagyon rossz néven veszi, ha tényleg átlát. Ha minduntalan észreveszi, hogy félelem van ébresztve, meglepetés van keltve, vagy hogy éppen az izgalmat hágatják a tetőfokra jól beazonosítható eszközökkel.
Az egész nem ér meg ennyi bosszúságot, láttuk, kész, pont, jöhet a következő. De ez a film lehetett volna ennél azért figyelemre méltóbb, ha a nagy és kizárólagos izgalomkeltési igyekezet nem lúgoz ki belőle mindent, ami valami emberire emlékeztet. Végül is egy apáról van szó, akinek elrabolják a kislányát, nem pénzért, hanem valami titokzatos szám megszerzéséért. Ezt a számot egy fiatal lánytól kell megtudnia, aki történetesen elmeháborodottnak látszik, de ennyi vadromantika - vagy vadhollywoodizmus - még belefér. Elég zűrös és őrült ez a világ, hogy ilyen apró kacifánton ne akadjunk fenn. Miközben az apa (pszichiáter persze, mi más, de ettől még emberszámba vehetjük) kétségbeesett kísérleteket tesz arra, hogy kiszedje a lányból a titkot, egyre többet tud meg egy másik titokról. A maga drámáját akarja megoldani, de egyre mélyebben találja magát egy másik ember drámájában.
Szóval ez egy elég érdekes szituáció ahhoz, hogy műanyag abrak helyett valami emberi fogyasztásra alkalmas történet formálódjék belőle, emberekről, fájdalomról, szeretetről, bizalomról. És a legbelső félelemről. Persze Michael Douglas eleve kizáró ok, hogy akár véletlenül becsússzon az imént elsorolt lelki bóvlik közül bármi is a filmbe. A modorosságai mögül semmi nem villan elő, ami színészetre emlékeztetne. Reménytelenül sztár. Ezen, úgy látszik, a múló idő sem változtat.
Ha a hatásvadászat nem sterilizálná laboratóriumi produktummá a filmet, a történet hajmeresztő agyalmányai sem fordulnának át oly könnyedén önmaguk paródiájába. Ilyen adottságok közepette igazságtalanul sikkadnak el vitathatatlan érdemek. Például a háborodott lányt játszó Brittany Murphy még rongálásmentes tehetsége. Vagy Amir Mokri operatőr korszakos vívmánya. Ráncai mindenkinek lehetnek még Hollywoodban is, ha elég sokáig nem megy plasztikai sebészhez. De málló vakolat? Döbbenetes volt. Az egyetlen a szünet nélkül döbbenteni igyekvő filmben.
