Egy jó westernhez kell egy gyorskezű hős – és egy gonosz, aki méltó ellenfél számára. Az utóbbit formálta meg rendre Lee Van Cleef, aki nem mellesleg háborús hős volt.
Talán csak kevesen figyeltek fel az erős arcélű, szúrós tekintetű fegyveresre, aki a Délidő (1952) című klasszikus western egyik rosszfiúját alakította – ekkor még szövege sem volt –, pedig voltak, akik tudták, hogy Lee Van Cleefre még nagy jövő vár. Közéjük tartozott egy Maynard Morris nevű tehetségkutató ügynök – ő fedezte fel ugyanis egy színházi produkcióban, New Jerseyben, ahol egy bokszolót alakított. Morris előbb egy Los Angeles-i színdarabba protezsálta be, majd jött Fred Zinnemann örökbecsű klasszikusa. Innentől Van Cleef, akiről kevesen tudják, hogy a haditengerészet kitüntetett veteránja volt, aki egy tengeralattjáró-vadász korvetten, majd egy aknaszedőn szolgálta végig a háborút, sorra kapta szerepeket a westernfilmekben és sorozatokban.
Gyakran foglalkoztatott színész volt, de ritkán kapott jó szerepeket, rendszerint az egyik beáldozható rosszarcú volt a sok közül vagy a főgonosz jobbkeze. Nehezen tudott kitörni ebből a skatulyából, majd egy autóbaleset során súlyos sérüléseket szenvedett, ami majdnem véget vetett a pályafutásának. Aztán jött Sergio Leone, aki ráosztotta a Pár dollárral többért (1965) egyik főszerepét, aminek sikere után ő lett Angyalszem, A Jó, a Rossz és a Csúf (1966), a westernfilmek egyik legikonikusabb gonosza, Van Cleef pedig egy csapásra sztár lett. Sorra jöttek a spagettiwesternek, vagy az olyan háborús filmek, mint az Álcakommandó (1968), de karrierje során a színész a harcművészfilmek területén is kipróbálta magát. A Karatés védőangyalban (1980) nem más volt az ellenfele, mint Chuck Norris, de szerepet kapott a Menekülés New Yorkból című klasszikusban (1981) is. Háromszor házasodott meg, csendes életet élt, és szívroham végzett vele 1989-ben.
