Az amerikai avantgárd filmkészítés (de nevezhetjük függetlennek vagy kis költségvetésűnek is) egyik legeredetibb új tehetségének tartott Darren Aronofsky a Rekviem egy álomért című rendezésében alighanem a klipstílus játékfilmes alkalmazásának szélső határait igyekezett kitapogatni. Magányos, szenvedélybeteg, pontosabban drogfüggő hőseinek (regényből adaptált) történeteit párhuzamosan futtatva úgy viszi el a tökéletes és szörnyű széthullásig, hogy közben maga a film, mint ábrázolási eszköz, a majdnem szokványos (realista) történetmegjelenítéstől szintén eljut a teljes szétrombolódásig, a klipfilmek szürrealista képroncsaiig. A történetnek már csak törmeléke van, ahogy a sorsok is rémálomdarabokká omlanak szét. A hasonló témában jól ismert Cronenberg-féle Meztelen ebéd "klasszikus" filmes szürrealizmusa itt már elveszti a fantasztikum átlátható öntörvényűségét. Kiszabadul a filmes képalkotás hagyományos béklyóiból, s a klipképtechnika és az animáció segítségével egy szétrobbant tudatállapot rémlátomásává lesz.
A párhuzamos sorsok egymáshoz fűződnek. Ellen Burstyn, aki elképesztő feladatra és színészi teljesítményre vállalkozott a televízió- és fogyasztótabletta-függő anya elmeháborodásának végigvezetésében, a magány és a szeretet legmélyebb rétegeit varázsolja elő. A másik szálon fia, annak barátja és szerelme (Jared Leto, Jennifer Conelly, Marlon Wayans) az álmok világából észrevétlenül lép át a heroinszenvedély rémálomvilágába.
Nem ölt magára iskolamesteri talárt, nem emeli fel intőn az ujját a rendező, de hatásosan mondja hőseiről: egyetlen elvétett lépés, s valamennyien olyan ösvényre tértek, amely egyre távolodik az álmok irányától, és végül szakadékban ér véget.
Súlyos film. Látni is, átélni is.
