Rémálom az Elm utcában

Próbálkoznak, próbálkoznak, de a régi kések újfent élesre fenése csak nem sikerül a hollywoodi horrorok lelkes iparosainak. Udvariaskodhatunk persze, hogy a nagy, ostoba remake-gyártási hullám elénk sodort azért egy-két nézhető darabot is, de minek, ha olyan, amit az eredetijével egy lapon szabadna emlegetni, egy sem készült idáig.

A másolatgyártók mindenekelőtt azt felejtik el, hogy az amerikai horrorfilmek alkotói harminc-negyven évvel ezelőtt még fordítottak energiát a korszellem-kiszimatolásra. Az 1984-es, eredeti Rémálom azért is tudott nagyot szólni (amellett persze, hogy okos szerkezetre épített, újszerű és hatásos zsánermű volt), mert a Reagan-érára reflektált, azzal például, hogy határozottan a tinédzserek mellé állt, akiket azokban az években különféle idióta szervezetek gyámolítandó csecsemőnek gondolva celluloidszörnyektől és rockzenekaroktól igyekeztek megóvni a Craven-filmben precízen ábrázolt mérgező szülők helyett.

A 2010-es verziót jegyző Samuel Bayer az itt és mosttal nem tud mit kezdeni. Aktuális struktúrák felmutatásáig el sem juthat, hisz' már az alapokkal baj van: gimnazista hőseinek egyetlen olyan gesztusa sincs, ami összhangban lenne e bolygó kamaszainak valóságos viselkedésével. Maradna hát a kreatív vérbalett, de Bayernek nemhogy értékelhető saját kunsztokra nem futja, még másolni sem bír tisztességesen. Az eredetiből átkopírozza ugyan a fantáziadús erőszakjeleneteket, ám ezeket a magolós tanuló versmondási gyakorlata szerint, lélektelenül és hadarva adja elő.

Atmoszférateremtésnek meg jó neki a lecsavart villany és a hangos csörömpölés.