Záródarabjával Luc Besson Arthur-trilógiája egy félig érett gyümölcs képét mutatja. Hellyel-közel a hírneves rendező magára találásának lehetünk szemtanúi, a telhetetlen célcsoport-orientáció azonban sokat ront az ötletes műfaj-hibriden.
Hihetetlen, de igaz. Luc Besson villant egyet, s mintha az animáció világában kezdene magára találni a francia újromantika közismert alakja. Az Arthur-saga befejező részében ugyanis újra leplezetlenül érezhető az a kamaszos bájjal kevert játékosság, amely a régmúlt Besson-műveinek alapvető sajátja. Talán nem is véletlenül, hiszen a francia rendezőzseni az animációt nem kísérletezésre használja fel, mint mondjuk Robert Zemeckis, sokkal inkább lenyűgöző fantáziájának játszótereként kezeli. Emiatt némi naivitással az animációs kitérőt akár önvizsgálatnak is tekinthetjük, amely a továbblépés érdekében a bessoni filmkészítés kötelező elemeit sorakoztatja fel. Kár, hogy ez a bizonyos továbblépés az Adéle és a múmiák rejtélyével még mindig csak felemásra sikeredett.
Mindenesetre a harmadik rész némiképpen bevezet Besson fantáziájának működésébe. Választ kapunk számos miértre a kor, a helyszín és az antagonista megválasztásával kapcsolatban, s olybá tűnik, hogy a francia rendező mindvégig egy önreflektív gag-tenger bevetésével próbálkozott. Akárcsak Az ötödik elem esetében egy lecsengett népszerűségű műfajt vett alapul, s formált át saját nyelvezetére. Akkor a sci-fi, most a fantasy esik a francia filmkészítés áldozatául, hogy ráadásként a két említett műfaj észrevétlenül egyesüljön.
Luc Besson ugyanis a harmadik rész során csavar egyet Arthur kalandjain: a lényegi cselekmény már nem a villangók miniatűr, hanem az emberek hagyományos világában zajlik. A gonosz Maltazár életnagyságban próbál világuralomra törni, s tervét természetesen Arthur és a villangók igyekeznek szabotálni. A befejező rész mozgatórugója tehát az aránytalanság lett, amelynek hála Besson varázsütésre, a történet gyermeki látásmódját mindvégig megtartva tudta egymásba játszani a fantasy műfaját Hollywood ötvenes évekbeli óriásszörnyes sci-fijeivel és múmia-horrorjaival. Míg A nagy kékségben még csak a nyitányban játszott el a korhűség és filmtörténeti kontextus összejátszásával, addig jelen esetben már a teljes filmet e játéknak szenteli, egy Star Warssal folytatott párbeszéddel megspékelve. Besson, aki a cselekmény linearitását finoman megtörve mindig is szeretett elidőzni az elemi összetevőkön – jelen esetben Arthur frizuráján, Holdviola popsiján vagy Darkos pengeéles sisakján – egy részletgazdag mesebeli világot teremtett. A rendező már a kezdetektől – pl. az alvilági lebujokban játszódó jelenetekkel – George Lucas saga-jával felesel, amit végül egy problémás apa-fia viszony gondos kibontásával tetőz be. S ha már a részleteknél tartunk, a sokak által kudarcnak tekintett, a harmadikhoz szoros szálakkal kapcsolódó második epizód az emberi környezet „villangósítását” szemléltette.
A fantáziadúsan kidolgozott látvány és a hangsúlyos műfaji játék a felnőtt nézőket gond nélkül köti le, a probléma viszont az, hogy az Arthur-trilógia alapvetően a gyermekeknek készült. Mintha Bessonban ott lappangott volna a készítés során a produceri kisördög, mely szerint valamennyi korosztály igényeit ki kell elégíteni. Arthur és Holdviola elsikkadó szerelmi légyottja mellett azonban a filmtörténeti utalások és a gyermekded poénok kiütik egymást. Emiatt hiába rejlik a részletek mögött a természet iránti tisztelet (lásd még: A nagy kékség), a családi összetartás és a tolerancia – Besson egy asztalhoz ültet egy afrikai törzsfőnököt és egy francia rendőrt – tanulsága, az egész túlságosan is sekélyesnek hat.
Az Arthur 3 – A világok harca egy félig érett gyümölcs, amely a korábbi részek ismeretében – hiába a rész eleji gyorstalpaló – azért leszakítható, s némi fintor kíséretében el is fogyasztható.
