A gyermekeket sújtó erőszak se társadalmi osztályhoz, se korhoz, se etnikumhoz nem köthető, mondja a Polisse. Hétköznapi hősei, a rendőrök is sokfélék, s így még meggyőzőbb az általuk képviselt válasz az agresszióra: harc a gyerekekért. A valós eseményekre épülő történet megrendítő, felkavaró és izgalmas.
Maïwenn Le Besco, vagy 1991 óta már csak Maïwenn, gyerekszínészként kezdte a pályafutását, majd az utóbbi években rendezővé avanzsált egyedül vagy másodmagával írva a forgatókönyveket. Harmadik filmje, a Polisse, mely 2011-ben elnyerte Cannes-ban a zsűri díját, most jön ki a magyar mozikban. Az előző két egészestés filmjében saját köreinek történetét mutatta be: a Pardonnez-moi-ban a nem kevéssé botrányos családi hátterét mesélte el, majd a dokumentumfilmet és musicalt elegyítő, nem túl izgalmas A színésznők báljával a színésznők világában nézett szét, melyet közéjük tartozóként behatóan kell ismernie. Az énközpontú kezdethez képest jelentős fordulatot hozó Polisse már társadalmi problémákat tárgyal. A BPM (Brigade de protection des mineurs de Paris) valós történeteiből táplálkozó film a rendőrség szemszögéből vizsgálja a gyermekeket sújtó bűncselekményeket. A családon belüli és idegenek által elkövetett, többek között nemi erőszak, a pedofília, a fiatalkori prostitúció és a bevándorlókérdés a főbb témái.
A cím igényel egy kis magyarázatot: a "police" (rendőrség) szó azonos ejtésű, viszont hibás helyesírású változatát a rendező kreálta, hogy így különböztesse meg Maurice Pialat Police c. 1985-es krimijétől, valamint a gyerekek által rendszeresen elkövetett helyesírási hibákon keresztül rájuk is utaljon.
A párizsi rendőrség gyermekek elleni erőszak megelőzésével és felkutatásával foglalkozó brigádjának életébe nyerhetünk bepillantást egy frissen odaküldött, fiatal fotós, Sue Ellen (Maïwenn) segítségével. A lány dokumentálja a munkájukat, nemcsak az őrsön, hanem a bevetéseken is, mely munka egy erősen öncélú párhuzamnak tűnik a filmrendezői szereppel – de ez legyen a legnagyobb bajunk, a filmnek sok más erénye van. A hallgatag, szemüveges lány nem illeszkedik be könnyen, míg el nem jön a buli a "kihagyhatatlan" szerelmi szállal és vidám pillanatokkal, hogy ne csak az akciót vagy a társadalmi problémák iránti elkötelezettséget kereső nézők találják meg maguknak a filmet, hanem a romkom rajongók is. A színészek nagyrészt könnyen veszik a gyors hangnemváltásokat, Joeystarr (Fred) és Marina Foïs (Iris) különösen jól játszanak, bár az előbbi jellemét illetően elbizonytalanodunk, hogy valóban ennyire elragadtatják-e magukat a rendőrök, mint Fred. Karine Viard (Nadine) sem ad okot panaszra, kivéve a hisztériajelenetben, amelyet kissé eltúloz. Ahogy ő is, a rendőrök is mind egy szálig rendes emberek, viszont a munkahelyi feszültség, a naponta átélt drámák kihatnak a magánéletükre. Nem tudni, lehetne-e ez másképp, de a film ok-okozati viszonyt állít a két élettér impulzusai között, s az eddig sem kevés, főként a gyerekeket érintő megrázó epizódok után a történetet az egyik rendőrnő személyes drámája zárja le. Sajnálatos, hogy egy ilyen változatos szereplőkkel, problémákkal foglalkozó, pörgős film vége egyetlen szereplő tragédiájává egyszerűsödjék.
