Tele a filmtörténet repülésmániás direktorokkal, nemrégiben például Martin Scorsese filmjében, az Aviátorban láthattuk, miként egyensúlyoz a levegőben Howard Hughes, e rendezőkét nem túl jelentős, ám producerként és hadúrként valamint őrültként és tesztpilótaként jelentékeny életművet hátrahagyó mogul. Régi keletű, s filmes körökben igen elterjedt mániáról van szó tehát, melynek hódolói közé tartozik filmünk rendezője, Tony Bill is.
Bill érdekes mellékalakja a hetvenes évek új-hollywoodi történéseinek: karrierje jó részét a nagyok (Coppola, Lucas Scorsese) árnyékában illetve a kifutópályák léghuzatjában töltötte, ideális választásnak bizonyult tehát a Flyboys megrendezésére. Elsősorban azért, mert filmünk nagyobbik és jobbik részét azok a szemkápráztató légi manőverek teszik ki, melyeket a "mi fiaink", a mi esetünkben az első világháborúban a franciák oldalán harcoló amerikai tinédzserek produkáltak a német gépek elleni párharcban. A levegőben zajló akciók szemkápráztatóak, az a fajta műgond és ritmusérzék, mely ezeken a szekvenciákon érződik, joggal töltheti el büszkeséggel a trükkmesterek és kaszkadőrök hollywoodi érdekképviseleteit, Ezeket a légicsatákat, melyeket nem beszélő, high-tech vadászgépek, hanem mai szemmel kezdetlegesnek tűnő múzeumi tárgyak vívnak egymással, tanítani kellene a filmes kurzusokon, csakúgy, mint a Flyboys párbeszédes jeleneteit, igaz utóbbiakat egészen más célzattal.
A filmkészítők képtelenek leplezni ugyanis zavarukat, ami mindannyiszor elhatalmasodik rajtuk, amikor a hős pilóták aláereszkednek a felhők fölül és megtérnek a hátországban várakozó bajtársaikhoz. Ezekben a földközeli pillanatokban valamit mégiscsak kezdeni kellene ezekkel a daliás legényekkel, akik szegények - az enyhén szólva sablonos forgatókönyv jóvoltából - többnyire úgy festenek, mint egy korabeli tinédzserdráma/gimi-film szereplői. Ezt az érzésünket csak erősíti a Heath Ledger-rel könnyen összekeverhető James Franco és a Scott Speedman-kaliberű Martin Henderson játékstílusa is, ám sokkal jobban a francia színészek sem jönnek ki a dologból, akiknek csupán annyi a feladatuk, hogy kedélyes homlokráncolással fogadják a fiatal amerikaiak heveskedéseit. Pedig az autentikus franciás hangulat kedvéért a szereposztók a legvégsőkig hajlandóak voltak elmenni, és igazi hősökként akkor sem hátráltak meg, amikor Jean Reno bemondta a gázsiját a telefonba.
