A filmművészet iránt kevésbé érdeklődők hajlamosak a francia filmeket két csoportra osztani: vannak ugye azok az unalmas régi művészfilmek, meg vannak azok az idióta, de mulatságos vígjátékok. Persze, az avatottabbak tudják, hogy az "unalmas" művészfilmek (Godard, Truffaut, Chabrol, stb....) az egyetemes filmművészet jelentős, nagy hatású darabjai, amelyek nem is unalmasak, hanem épp ellenkezőleg; valamint a tipikus francia vígjáték, valóban idióta, és valóban mulatságos (de Funes, P.Richard, pl.). Sőt a régi kosztümös kalandfilmeket se kihagyva a sorból, készülnek egyebek is a film őshazájában. Manapság egyébként is a francia film kitudjahanyadik reneszánszát ünnepeljük, persze ez nem zavarja az egyik hazai kereskedelmi tévét, hogy az esedékes francia filmnapokat egy több éves idióta vígjátékkal "ünnepelje". Úgy látszik, néha tényleg arra szolgálnak a filmek egyes tévéknél, hogy legyen mivel megszakítani a reklámokat. Pedig a mai francia film más, eddig kevéssé preferált műfajokban is jeleskedik, példának okáért a B-kategóriás horror-thriller műfajában is. Jelen írás tárgyát képező Requiem című 2002-ben készült film ugyanis leginkább talán e fent jelzett fakkba tuszkolható be, mivel a kritikus márcsak egy ilyen ember, aki szeret rendszerezni, skatulyákba pakolni mindent.
Az hogy B kategória, nem feltétlenül másodosztályú terméket jelent, pusztán annak megjelölésére szokás alkalmazni filmek esetében, hogy nem elsősorban tömegcélokra, hanem inkább egyfajta rétegízlés kiszolgálására készült, mint e példa is. A film technikai kivitelezése komolyan végiggondolt és következetesen be is tartott koncepció alapján tökéletesnek mondható a maga műfajában. Gilles Arnaud operatőr, és a film látvány- illetve hanganyagáért felelős csapat professzionális munkát végzett. A cisztercita kolostorba beköltöző rettegést és brutalitást kifejezően és expresszíven ábrázolják a fényhiányos, árnyakkal és "valamit" rejtő homályokkal teli totálok és svenkek, a bravúrosan fotografált, és bravúrosan egymásravágott közelik és szuperközelik, a zene, valami gregorián hatású neofolk, a hangeffektek, a kövön súrlódó penge, a pisztoly závárjának csattanása, a kolostor évszázados folyosóin visszhangzó sikoltások, a szerzetesi csuha suhanása, a nehéz bakancsok dobogása, az élő húsba hatoló, csontot törő penge hangja. Megannyi hatásos eszköz egy valamirevaló pszicho-thrillerhez, ha a rendező megfelelő tartalom szolgálatába tudja ezeket állítani.
A Requiem sztorija tulajdonképpen elég egyszerű: öt férfi elkövet egy rablást, ám az egyik meg is erőszakolja az épp ott tartózkodó áldozatot, és amikor egy társa meg akarja akadályozni ebben, lövöldözés tör ki. Az áldozatot védő rablót meglövik, úgy tűnik halálosan. Ám a többiek börtönbe kerülnek, egy távoli kolostorban pedig egy férfi kéri szerzetessé fogadását. 13 év múlva azonban a börtönben ülő négy másik egy rejtélyes külső segítségnek köszönhetően kiszabadul. A menekülésre használt kocsi azonban éppen a kolostor közelében robban le. Átlagnál csak egy picit bonyolultabb bosszú-történet bontakozik ki, a megfelelő megoldással. A képek azonban ennél többet sugallnak, valami metafizikus jó-rossz, isten-sátán harcot kellene éreznünk, ám a sztori ehhez képest sovány, így csak egy monstre black-death-metall klipet látunk, emígyen sok-sok fellengzőssé, hatásvadásszá váló kép- és hangzuhataggal. Hervé Renoh rendezése ágyúkkal verebekre való lődözés hasonlatát mutatja, az igényes forma szerény tartalmat hordoz. Az eredmény öncélú és brutális, de tagadhatatlan, hatásos erőszak-szimfónia, alig megnyugtató feloldozással.
