(...) Bánnám, ha lemaradtam volna az Artéria Színházi Társaság előadásában Baráthy György Algebra című "melodrámájáról". A társulatról nem hallottam, a szerző - egyben rendező - dramaturg szakos a Színművészeti Egyetemen, magyarul főiskolán. A műfaji megjelölésben önismereti szarkazmus rejlik. Amit bemutat, az állatorvosi ló emberre alkalmazott esete. Előfordul benne egy rakás modern népbetegség, drogfüggés, depresszió, nemi identitászavar, halálos kór, öngyilkosság, és a személyiségválság, illetve a csődbe ment párkapcsolatok néhány további minősített esete. Ha szinopszisban olvasom, eldobom. Hat szereplő - a szerző szerint egyidőben körülbelül hat emberrel alakíthatunk ki szoros kapcsolatot - kiutat keres. Ez elég vizenyős darabot ígér. De Baráthy nem dagonyázik a lélekben. Szikár, egyszerű, pontos mondatokat ír. A sorsok lakonikus dialógusokban bontakoznak ki. A szerkezet tömör és gazdaságos, rövid jelenetek adagolják az információt. A reálszituáció egyszer-egyszer kitör a játékos teatralitás és a költői metafora felé. A szerzőnek határozottan van drámai érzéke.
Az előadás is szűkszavú. Üres tér, díszlet nincs, a nézők két oldalt a falnál, köztük a játék pástja. A ruhák hétköznapi feketéje a karakterre van szabva, de a "misztérium" elvontságát is sugallja. Kivétel a Férfi portásszürkéje; ő a hetedik szereplő. Sáfár Kovács Zsoltra finoman rákopírozódik az alvilág gyöngéd révészének alakja. Szép, halk hangjai vannak, figurája áttűnik szimbolikusba. Fodor Annamária érzékeny belső rezdülésekkel, magába zártan hitelesíti a skizofréniába hajló depressziót. Hajós Eszter nyugodt méltósággal búcsúzva indul a halálba, érezni a leszámolást, ahogy a földre koppantja hajtűit, előtte kegyetlenül szembesíti önmagával alkalmi interjúalanyát. Ezt a fiút, a sikeres reklámsztárt Vincze Márton készteti találkozásra egy gyerekkori trauma élményével. Tabi Orsolya a drogfüggő lányt, Hetényi Zoltán a személyiségválságát nagymenő álmokkal kompenzáló, mellékfoglalkozású dílert, Simon Kornél a páciensébe szerelmes pszichiátert játssza, feledtetni igyekezvén az ő esetükben kevésbé körvonalazott karaktereket. A hang néha mutál, a helyzet olykor suta, de az alakok és a történet összefonása számottevő tehetségre vall.
Csak vegyük észre. A kortárs dráma nem mindig ott van, ahol hisszük; morzsákra vár, hogy föl ne kopjon az álla. (...)
