Részlet Michael Haneke "Erőszak és média" című esszéjéből

  • - / Másképp Alapítvány

... A film nézője kezdettől fogva nehezen különböztette meg a valóságos létezés és az ábrázolás közötti határt, és nagyobbrészt pontosan ez jelentette a film vonzerejét. Egy valós történésben való részvétel zavarba ejtő érzése, másrészt az érzelmi biztonság tudata, hogy csak egy mesterségesen létrehozott, vagy inkább felfedezett valóság lefestését látja - e kettő közti ingadozás volt az, ami eleinte valóban a műfaj fejlődését segítette elő. Az erőszak az ábrázolása révén vált elfogadottá, és kíméletes adagokban szívesen vették a rettegés kellemesen borzongató élményét. A gonosz ellenőrzött megidézése felkeltette a reményt, hogy a valóságban is lehetséges kontroll alatt tartani.

A televízió megjelenésével azonban változott a helyzet. A dokumentarista elem került előtérbe. A sebesség, mellyel az információ az elektronikus médián keresztülhalad, csakúgy mint ennek a médiának gyors terjedése, a nézés módjának megváltozásához vezetett. Az alkalmi mozilátogatások elemi erejű hatást gyakoroltak a vászon rendkívüli dimenziói által, ám ezzel hamar felvette a versenyt, és végül előnyhöz is jutott vele szemben a benyomások roppant tömege és állandó jelenléte otthon, a nappaliban. A televízió a mozi drámai és esztétikai formáira épített, és az állandó használat révén megváltoztatta ezeket a formákat.

A mozi megpróbált szembeszállni az elektronikus médiával, mely mindenütt jelenvalóságával legyőzéssel fenyegette, és megújította saját forrásait, de ezeket a televízió - amennyire technikai feltételei engedték - mindig rögtön saját rendszerébe integrálta.

A kényszer, mely mindig jobbításra ösztönöz, az intenzitás utáni törekvés végleteihez vezetett, és így indirekt módon a realitás és az ábrázolás határainak további elhomályosításához is. (Az erőszak ábrázolása tekintetében a fikcionális erőszak producereinek egyre nagyobb vizuális értékeket bevetve kell versenyezniük az igazi borzalmak érzetével. Az ezzel szembeni harc során azonban az újságírói törekvésekből elvesztek a bemutatott áldozatok méltósága iránti tisztelet utolsó, legalapvetőbb elemei is.) A tendenciának nem látszik a vége - épp ellenkezőleg: úgy tűnik, csak most kezdődött el -, a piaci nyereségért és a nézőszámért folytatott harcban minden újítás, legyen az technikai vagy művészi, az ezen az úton való haladáshoz járul hozzá.

A tartalom hatását az ábrázolás formája határozza meg. A médiaháború résztvevői felismerték ezen irányelvet; hibájuk abban áll, hogy míg folyamatosan a forma hatásának intenzívebbé tételéért küzdenek, a tartalom egy felcserélhető dimenzióvá vált. Vonatkozik ez az erőszakra és ellenkezőjére, a háború áldozataira éppúgy, mint a tévésorozatok szereplőire, az autókra vagy akár a fogkrémekre. A tartalmak abszolút egyenértékűsége, a valóságtól való megfosztottság garantálja a mutatott dolgok egyetemes fikcionalitását, és ezáltal a fogyasztó részéről a biztonság hőn áhított érzését. Úgy tűnik, a tartalom és forma klasszikus esztétika által leírt kapcsolata elavulttá vált. Az eladás etikája és egy lehetséges társadalmi szerződés etikája kevés közösséget mutat.
A dilemmának nem látszik megoldása - hogyan is lehetne másképp... És főleg, mit ér a próbálkozás...

Ha igaznak fogadjuk el a tételt, hogy a művészet minden formája azokat a állapotokat tükrözi, melyek között befogadják, legalábbis a kortárs társadalom kontextusában, és hogy nem pusztán a terjesztési lehetőségek gazdasági szempontjára reflektálnak, hanem az emberi párbeszédre is, akkor a fentiek fényében mit jelent mindez a különböző médiaformák termékei számára?

Ezek befogadója, a néző addig a pontig korcsosulhat, hogy az egymással felcserélhető, üres formák közönyös fogyasztójává válhat, vagy már azzá is vált - a tény miatti megdöbbenésben fellelhető utópikus elem arra a kérdésfeltevésre ösztönöz: vajon miképpen lehet a megszakadt párbeszédet helyreállítani; hogyan tudom én visszaadni az ábrázolásomnak a realitás elvesztett értékét?
Más szóval: hogyan adhatom meg a nézőnek a lehetőséget, hogy tényleg felismerje a valóság elvesztését, az ebben való saját részvételét, s ezáltal megszabadulhasson attól, hogy a médium áldozata legyen és inkább lehetséges partnerévé váljék? Nem az a kérdés, mit mutathatok meg.
Sokkal inkább az, hogy milyen lehetőséget teremtek a nézőnek, melynek révén felismerheti, hogy amit mutatnak, az miért van.

Kifejezetten az ERŐSZAK témájáról szólva: a probléma nem az, hogyan mutatom meg az erőszakot, hanem az, hogyan mutatom meg a nézőnek a saját helyzetét az erőszak és annak ábrázolása viszonyában.
...