A jóléti társadalmak diszkrét bája

Kevés olyan társadalom létezik ma a Földön, mely mentes lenne attól az egyre mélyülő szakadéktól, mely a gazdagok és szegények között húzódik. Monacóban vagy a gazdag olajállamokban persze talán nincsenek annyi szegény, akik statisztikailag mérhető réteget képviselnének, míg Észak-Koreában például nincsenek gazdagok (egy-két kivétellel). Attól azonban tartózkodnék, hogy ezeket "tökéletes társadalomnak" állítsam be, csak azért, mert szakadék nincs bennük (csak körülöttük). Nálunk ismert a nagy büdös helyzet: lassan ki lehet tenni a táblát, hogy az utolsó angliai, ausztriai, vagy németországi munkavállaló magyar kapcsolja le a villanyt, az esetleg itt maradóknak úgysincs rá szükségük. Hozzánk képest a gazdag északi társadalmak a mennyországot jelentik. A sors iróniája, hogy ezzel mindenki tisztában is van, akik nem élnek ilyen gondoskodó, jóléti társadalmakban, így mindent elkövetnek, hogy ők is részeseivé váljanak a skandináv jómódnak. Ott viszont ők, fekete-afrikaiak, kelet-európaiak, közép-ázsiaiak a társadalom pereménél nehezen kerülnek beljebb. Tán néhány dologban tapasztalnak minőségi javulást is még, de a gazdag helybéliekhez képest a különbség, életminőségben, fogyasztásban ég és föld. Ám mivel már ők is skandináv lakosokká váltak, viszonylag nehezen fogadják el, hogy azért az életminőségért tenni is kell, nem keveset. Az igények viszont gyorsabban nőnek, mint a lehetőségek, így aztán ezek a frusztrációk olyan kisebb-nagyobb balhékban csapódnak ki, mint például azt e Play című filmben is látjuk.

[img id=304820 instance=1 align=left img]Keretre feszített valóság

Östlund alapvetően dokumentarista szemléletű filmes, így a valóság megmutatása, az abban rejlő társadalmi folyamatok jellemzőjének felfedése számára az elsődleges szempont. Egy filmjét láttam korábban, az Akaratlanul címűt, de már abban is feltűnt, mennyire eltart magától mindenféle állásfoglalást, ítéletet vagy bármilyen előjelű véleményt. Témáját rendszerint nemhogy két, de inkább több lépés távolságból, hideg szenvtelenséggel figyeli. Persze, csal egy picit, hiszen minden film alapvetően csalás. Van története, amit el akar mesélni, és nem ahhoz keres képeket, hanem azt idézi elő a lehető leghitelesebben. Témaválasztásával amúgy valamilyen szintén véleményt is mond, hiszen az, hogy az adott témával foglalkozik, már legalábbis érdeklődését mutatja. Nem ismerem alkotómódszerét, de biztos vagyok abban, hogy valamilyen módon instruálja a felvétel előtt szereplőit. Az egy dolog, hogy utána a háttérbe húzódik, amúgy természetfilmes módon tán még el is bújik a kamerájával, de előtte azért "helyzetbe hozza" a szereplőket. Még akkor is, ha a helyszín élő, valódi, a háttérben látszó emberek pedig akár tökéletesen civilek is lehetnek (bár itt akkor adódnak némi személyiségjogi aggályok, miket le kell küzdeni…). Aztán Östlund semmi mást nem csinál, csak leszúrja kameráját és megnyomja a REC gombot, és ami ezentúl történik, az bár egy kiprovokált valóság, de mégiscsak valóság, legalábbis egy szelete, a képkivágás keretére felfeszítve.

Muti a telód!

Provokál tehát, nem kicsit. Ám ahelyett, hogy ujjal mutogatna, üvöltözne, mint bizonyos szélsőségesek teszik, ő inkább az aprólékos munkával feldolgozott valós eset elemzését rábízza a nézőre – ám arról azért gondoskodik, hogy az ügy minden aspektusa meg legyen jelenítve. Öt fekete-afrikai tinédzser néhány éve valóban rendszeresen kirabolta a plázákban ténfergő, náluk néhány évvel fiatalabb, gazdag, de mulya svéd gyerekeket, menő cuccokat, mobiltelefonokat vettek el tőlük (ismeretesek az efféle esetek nálunk is, elég csak beleolvasni a tárgyban születő cikkekbe, valamint az azt követő kommentekbe…). Östlund azonban hamar csendre int, hiszen látjuk, hogy a kirabolt áldozatok képtelenek bármiféle problémakezelésre, pedig alkalmuk nyílna rá. Saját kényelmességük, tunyaságuk, de szüleik és a felnőtt társadalom közönye folytán felemelt kézzel tűrik a megaláztatásokat. Meg sem kísérelnek tenni valamit saját maguk védelmében, sőt, csak állnak a szó szoros értelmében beszarva. Eközben persze, szó sincs arról, hogy a mobilteló-csaklizó fekete srácok fel lennének mentve, bár hátterükre, tettük miértjére igen határozott fénykör vetül, közben azonban az áldozatok is nevetségessé válnak. A film csattanója teszi igazán helyre az "igazságot" – amit viszont mindenkinek saját magában kell megtalálnia, mint ahogy egy tényleg fejlett társadalom felelős tagjától az el is várható. A Play kemény, nehéz film, főleg, hogy nem kínál tálcán kész megoldásokat a felvetett kérdésekre, ráadásul komolyan provokálja is a nézőt. Azonban ha komolyan vesszük, kiváló alkalom lehet egy hosszú és tartalmas vitához, tán még a gimnáziumok osztályfőnöki óráin is.

Kinek ajánljuk?
- 10-18 éveseknek, felelős felnőtt kíséretében.
- Szociológiai, szociálpszichológiai, szociálpedagógiai érdeklődésűeknek.
- Aki éppen almás telefont (vagy más méregdrága divatcuccot) szándékszik venni gyermekének karácsonyra.

Kinek nem?
- Azoknak, akik a valósággal való szembenézés helyett inkább az álmok tengerén hajóznának.
- Azoknak, akik azt hiszik, lesznek valakik egy almás telóval.
- Érzékeny gyomrúaknak.

8/10