Dmitrij Sosztakovics életének egyik legemlékezetesebb napja volt 1936. január 28-a. Ekkor jelent meg a Pravdában a Zene helyett káosz című cikk, amelyben - Sztálin haragja nyomán - a zeneszerzőt megtámadták Kisvárosi Lady Macbeth című operája miatt. Művét - amelyet korábban "nagy proletár operaként" ünnepeltek - neurotikusnak, burzsoának, dekadensnek ítélték, s több mint huszonöt évre elsüllyesztették. Bár az operát Sosztakovics a hatvanas évek elején átdolgozta, s az új változatot nemcsak Moszkvában, hanem például nálunk is bemutatták, a szerző keserű maradt élete végéig, mint aki tudja, mi mindenre lett volna még képes, ha nem törik meg, ha hagyják úgy dolgozni, azzal a lendülettel és szabadsággal, szikrázó tehetséggel, ahogy tette pályája elején. S valóban, a Kisvárosi Lady Macbeth eredeti változata azért is olyan hatásos mű, mert Sosztakovics legőszintébb arcát mutatja. Olyat, amit - valljuk be - idehaza eddig még nem nagyon ismertünk. Ez az oka annak, hogy most az eredeti opera Vidnyánszky Attila remek rendezésében sokak számára a felfedezés erejével hathat.
A librettó a kiváló elbeszélő, Nyikolaj Leszkov műve alapján készült. A XIX. század közepén járunk. Az orosz kisvárosi Lady Macbeth, Katyerina Izmajlova számára a gazdag kereskedőfeleség élete lesújtóan unalmas egészen addig, amíg a hatalmába nem keríti Szergej, a munkás iránti szexuális vágy és romantikus szerelem. Amikor apósa felfedezi a kapcsolatot, Katyerina megmérgezi, majd amikor férje is rájön mindenre, Szergejjel őt is megölik. Szibériába kerülnek fegyencnek, Szergej Katyerinát okolja sorsáért, és más nőnek kezdi el csapni a szelet. Katyerina ezt már nem tudja elviselni, és először vetélytársát löki a jeges tóba, majd ő is utánaugrik. Shakespeare és Leszkov Lady Macbethjének sorsa ellentétes. Shakespeare úrnője saját akaratából lép a bűn útjára, Katyerina inkább áldozat. Sosztakovics operája arról (is) szól, hogy milyen lehetne a szerelem, ha a világ nem lenne tele gonoszsággal, az a szerelem, amelyért halni érdemes. És szól a szexualitásról, a zsarnokságról, de leginkább a bűnről. Az Isten nélküli élet - még ha sodortatva is - a bűnbe visz. S a bűn zsoldja a halál. Nincs menekvés.
Sosztakovics zenéje döbbenetesen energikus, vad, drámai, de tud lírai és groteszk, sőt humoros is lenni. Ezer színt hoznak a basszusok. A hangszerelés briliáns, talán a mű egyik legnagyobb erénye. Ha megszólal a hárfa, a kontrafagott vagy a basszusklarinét, végigfut a hallgató hátán a hideg. A rezek és az ütők dominálnak, az operazenekar muzsikusainak minden tudásukra szükségük van, hogy a helyükön legyenek, és ott vannak.
Vidnyánszky remekül mozgatja a tereket, komor világot teremt a színpadon. Jó, hogy nem akarja megerőszakolni az operát, hagyja a drámát kibontakozni, ezt halvány utalásai - például a szerelem szabadságát szimbolizáló táncospár - jól segítik. A második rész elején szinte paródiába megy át a rendőrségi jelenet - kiváló ötletekkel. Alekszandr Belozub dácsája kellően rideg, a színpadképet végig meghatározó nyírfái pedig mintha emberi sorsok lennének. Úgy lengenek, mintha a szél fújná őket, a darab végén pedig egymás felé dőlnek, összeroppannak.
Katyerina az operairodalom egyik legnehezebb szerepe. Nem véletlen, hogy Lukács Gyöngyire osztották, aki végig bírja erővel és drámaisággal. Gyönyörű hangon szólalnak meg kesergései és vágyai. Figurája hitelesen változik át az unalomtól és a boldogtalanságtól szenvedő asszonyból elszánt gyilkossá. Külön élmény Berczelly István remeklése az após szerepében, üde színfolt Gregor József pópája, és színészi szempontból is parádésat nyújt Tóth János, minden rendőrfőnökök rendőrfőnöke.
Kevés opera ajándékoz meg hasonló érzelmi mélységekkel. Minden bizonnyal a XX. század egyik remekművével lettünk gazdagabbak. Kár, hogy ilyen sokat kellett várni rá.
